Magyar Narancs: December végén mutatták be a Lót – Szodomában kövérebb a fű című előadásukat. Térey-darab, Kovalik-rendezés, bibliai történet, kórus. Úgy gondolom, hogy ez olyan csomag, amire minden színigazgató vágyik.
Mácsai Pál: Arra igen, hogy kortárs drámát írjanak a színháza számára. Csakhogy mi élő szerzőt akartunk bemutatni. Az igazságtalan, fekete fordulat, hogy Térey János 49 évesen meghal, nem volt belekalkulálva. Kovalik úgymond nálunk rendez prózát, az első örkényes rendezése, amikor még Madách Kamara voltunk, János új fordítása volt, a Borisz Godunov. Most pedig az utolsó színpadi műve is nálunk jön színre. Erre a keretes szerkezetre nem vágytunk. 2001-ben Balázs kérdésére, hogy ki fordíthatná a Boriszt, azt tanácsoltam, hogy kérje fel Téreyt. Akkor olvastam frissen a Paulust, nagyon tetszett. Itt kezdődött János kapcsolata a színházzal. Ami azután éppen az Örkénnyel nem lett szoros, nem játszottuk a darabjait.
MN: Miért nem?
MP: Például, mert nem ide adta. De jóban voltunk, követtem, mivel jelentkezik. Ő is nézett minket. Kortársam volt, és a kortárs szerzőkkel meghittebb viszonya van az embernek, nem az apám polcáról veszem le őket, hanem az én életemet írják. A Káli holtak regényt például úgy olvastam, hogy valamiképpen az Örkény Színházról szól, holott természetesen nem. De a mi épületünk van leírva, a társalgónk, a színpadra vezető lépcsőnk, sőt, Polgár Csaba Hamletje is. Mondtam is neki, hogy írt róla Térey egy könyvet.
MN: Térey nemcsak írt és fordított darabokat, de 2018-ban ő volt a POSZT egyik válogatója is. Ilyen minőségében oda is mondott rendesen, a darabválasztást megúszósnak nevezte, hiányolta a művészi értelemben vett radikalizmust.
MP: A fontos írónál nemcsak az érdekes, amit ír, hanem az is, amit mond. Minket is elküldött melegebb éghajlatra. Korrekt színháznak, vagyis érdektelennek, unalmasnak, öregnek nevezett. Ha igaz, ha nem, vonzó az ilyen karakán beszéd. Mindenkinek csak ajánlani tudom, hogy legyen kíváncsi azokra, akiknek nem tetszik, amit csinál, és kételkedjen azokban, akiknek igen. Művészetben mindenképpen. Meg a politikában is, természetesen. Térey vagány volt a véleményében, és én bírtam ezt. Egyenes volt, szemérmes is, egy úr, tényleg. Jó, hogy a Petőfi Irodalmi Múzeum létrehozza a róla elnevezett alkotói ösztöndíjat. Gondolom, nem abból az összegből, amit a színházi pályázatok keretéből kaptak. Bizakodjunk, hogy az elosztás nem világnézeti alapon megy majd. Amikor gimnáziumba jártam, hízelgett, hogy a Kölcseyben ott az emléktábla: itt tanított Babits Mihály. Ma már tudom, hogy azért, mert nem élt meg abból, amit írt. Régi minta, hogy a művei nem tartanak el egy fontos szerzőt.
MN: „Úgy tűnik” – mondta Kovalik Balázs a lapunknak adott interjúban („A másik oldal sem tehetetlen”, Magyar Narancs, 2019. december 5.) arra a megjegyzésre, hogy ma Magyarországon antidemokratikus időket élünk. Érdekelne, hogyan élte meg színigazgatóként ezeket a kortársi, antidemokratikus időket?
A Gothár-ügy előtti évekre gondolok, amikor a hatalom még nem támadta ilyen látványosan a neki nem tetsző színházi közösségeket.
MP: Nyomasztva, berzenkedve, a véleményünket az előadásokban érvényesítve. És interjúkban jártatva a számat. A közönségünk értette ezt, fontos maradt neki az Örkény mint az egyik hely, ahol a szuverenitás levegőjét lehet érezni. A Tarlós-féle Fővárosi Önkormányzattal egyébként minden kőszínháznak, világnézettől és esztétikától függetlenül korrekt, támogató kapcsolata volt. Deklarált deal volt a kormány és közte, hogy amíg ő a főpolgármester, békén hagyják a kőszínházakat. És ez a darabválasztásra, -értelmezésre is vonatkozott. Egyszer állított a szőnyeg szélére igazgatót: Máté Gábort A bajnok miatt. Megvonással sújtotta a Katonát, aztán lejárt a büntetés, és ment minden a régiben. Nem váltott le senkit. A Karácsony Gergely vezette fővárosnak és az ellenzéki vezetésű városoknak már nem jár ez.
| ||
MN: Úgy látja, ez a Fidesz visszavágásának része, amiért elvesztette Budapestet?
MP: Érdekes, hogy a kultúrkormányzat nem érti, hogy a színháztámogatás nem a polgármesteré, és nem is az igazgatóké. Még csak nem is a színházaké. Hanem a közönségé. Arra való, hogy az Operába ne negyvenezer forint legyen a jegy, a Nemzetibe ne harmincezer, és az Örkénybe vagy Szombathelyen, Miskolcon ne tizenötezer. Amit most diktál, nem politikai logika, hanem indulati: „aki minket nem szeret, annak nem adunk”. Ráció nemigen van ebben: az új önkormányzatokat a többség választotta, és a közönség, amelyik ezeket a színházakat nézi, ugyanaz, mint volt, és egyáltalán nem világnézeti alapon áll össze.
MN: A kormány a Gothár-ügyet felhasználva elkezdte a zaklató-színházazást, elindult a Színház- és Filmművészeti Egyetem elleni lejáratás és jött az új kultúrtörvény.
MP: A magyar színház, a kultúra, a tudomány, az oktatás száz év óta csak percekre tud szabadulni a politika fojtó öleléséből. Megvisel, hogy nem tudom, vége lesz-e valaha. De van bennem valami keserű derű is. A világ akkor is sokszínű, ha az van hatalmon, akit ez zavar. A kiszolgáltatottság derűje ez, körülbelül olyan, amit egy humortalan, fölényes és füllentős igazgatóval szemben éreztünk az iskolában. Az utóbbi hónapokban például folyton azt hallottuk, hogy nyugi, nyugi, taopótlást rapszodikusan kaptak a függetlenek és a magánszínházak, de a produkciós pályázatokkal majd forráshoz jutnak. Csakhogy nem jutottak. „Forráshiány miatt elutasítva” – ez az
e-mail röppent ki december 30-án számtalan helyre, miközben nagyjából hetven, pályázati azonosító nélküli, vagyis szabálytalanul jelentkező szervezet milliárdokhoz jutott. Azért ez markáns fordulat, nyílt beszéd. Az új előadó-művészeti törvény stikában írása, hogy az előkészítésből kimaradt a Magyar Színházi Társaság, a szakszervezet, a Független Előadó-művészeti Szövetség, vagy az, hogy a Nemzeti Előadó-művészeti Érdekegyeztető Tanács, amellyel egyeztetni törvényi kötelezettség, a törvény benyújtása napján kapja meg a szöveget; aztán a tüntetés hatására felpuhított törvény, aztán ennek a puhításnak a letagadása, majd egy törvénysértő döntéssor, aztán újabb magyarázkodás – ez egy abszurd, groteszk és nonszensz jelenetsor. Egyszerűen nem lehet komolyan venni. Mert lehet kultúrpolitikai szempontokat újragondolni – bár én a támogató békén hagyáson kívül nem ismerek más hasznos kultúrpolitikát –, de ahogy ez ma zajlik, az ámokfutás, a lépéseknek semmi méltósága, csak a retorika dagályos.
MN: A december 9-i Madách téri tüntetés leghatásosabb beszéde sokak szerint Pintér Bélának köszönhető, aki a „Kedves fideszes honatyák és kultúrprominensek”-nek címezte sorait. Például ezt: „Megijedtetek, hogy bűnhődni fogtok, nem is akárhogyan! Mert tudtátok, hogy a pokolban kipeckelt szemmel kell majd nézzétek Balázs Péter szolnoki rendezéseit? A Magyarország–Wales világbajnoki selejtezőt? És a végtelenített Bayer-show-t?” Ön is hasonlóképpen képzeli a poklot, mint Pintér Béla?
MP: Kevés szó esik a hatalom ízléséről és stílusáról. Holott ezek a lényeghez tartoznak. Ő pontosan ezt, az ízlést, a modort, a szókincset tette gúny tárgyává. Jól tette, a humor élni segít és túlélni.
MN: Ön utóbb azt nyilatkozta, nemcsak az látszik, hogy ki van ott a tüntetésen, hanem az is, hogy ki nincs.
MP: Nem neheztelek senkire, aki nem volt ott, csak kimondtam, hogy nincsenek közös stratégiák. Mindenki magányos. Azok is, akik a Magyar Teátrumi Társaság óvó szárnyai alatt élnek túl, és azok is, akik a Színházi Társaság megtépázott szárnyai alá gyűltek. És az is magányos, aki egyik társaságban sincs benne. Nincs színházszakmai szolidaritás. Ezt fájdalommal mondom, és tapasztalatból. Én több évtizedet töltöttem különböző irodákban, sok kiváló kollégával együtt azzal, hogy valami közös alapot megfogalmazzunk és képviseljünk. Nem sikerült. Mindazoknak, akik számonkérik ezt, azt tudom mondani: igazuk van, csinálják meg.
MN: Ön Az élet értelme című Örkény-egypercest mondta el a tüntetésen. Ezen a néven indult az Örkény Színház szolidaritási akciója a független társulatok felé.
MP: November végén adtuk ki 100 példányban azt a számozott fotósorozatot, amit a Független Előadó-művészeti Szövetség (FESZ) támogatására lehetett megvásárolni. Karácsonyra mind elfogyott, kétmillió forint folyt be. De nincs vége: január 22-én, a magyar kultúra napján, Örkény egyperceseiből tartunk felolvasást a színházban, és ennek az estnek a bevételét is a függetlenek kapják. Mégpedig a pályakezdők. Itt a néző a saját pénzéből olyan produkciókat támogat, amelyek e nélkül biztosan nem jönnének létre. És nem mi, nem a kulturális kormányzat, hanem a FESZ dönti el, hogy kik kapják a pénzt. Erre az estre van még jegy, bárki kifejezheti a szolidaritását.
MN: A Madách téri tüntetésen sikerült erőt felmutatnia a szakmának, volt is foganatja, az összefogás hatására a kormány felpuhította a kultúrtörvényt. A tüntetést egyszeri összefogásnak gondolja?
MP: Felemelő este volt, szép fejezet lesz a magyar színháztörténetben, ahogy az új előadó-művészeti törvény létrehozásának módja intő példa lesz a jogtörténetben. Lehet, hogy összefogás terén fordulat ez a tüntetés. Nem tudom, korai lenne ezt kijelenteni.
MN: Ha eltekintünk attól, ahogy a kormány és a médiája a Gothár-ügyet a maga céljaira használja, a szemünk előtt zajlott, ahogy Budapest egyik vezető színháza egy zaklatási ügyet igyekszik kezelni. Ebből a tapasztalatból, ahogy a Katona vezetése eljárt, beépíthető valami az Örkény ilyen esetekre fennálló protokolljába?
MP: Nem, az Örkénynek van saját eljárásrendje, amit szakjogásszal egyeztettünk. Hogy hogyan működik, az akkor derülne ki, ha volna ilyen esetünk, de nincs szerencsére.
MN: Láng Annamária a bécsi Burgtheaterben játszik, s mint lapunknak elmondta, ott külön szakemberek vannak az ilyen esetek kivizsgálására. Az egyenlő bánásmód a szakterületük, mindennap rendelkezésre állnak, ezért alkalmazza őket a színház.
MP: Hasznos lehet iskolákban, kórházakban és így tovább, de egy ilyen kis színháznak, mint a miénk, egy önálló szakember erre soknak tűnik. Van két bizalmi a színházon belül, hozzájuk lehet fordulni, és van etikai bizottságunk, amelyről azt remélem, hogy nem kell majd összeülnie soha. Egyébként az Örkény elmúlt 19 évéből két olyan ügyről tudok, amikor etikai ügyben össze lehetett volna ülni, mindkétszer a főpróbahét lázában sült el egy-egy gorombaság. Elég régen. Meg lett beszélve, volt bocsánatkérés és megbocsátás.
MN: Említette, hogy derűvel szemléli az eseményeket. Így elnézve, azért nem tűnik túl derűsnek.
MP: Nevezzük belső nyugalomnak. Ami szórakoztató, az csak a minta ismerőssége.
A nyugalom komolyabb anyagból van. Abból, hogy igazam van. Igazunk van. Amit most a hatalom színházi ügyben csinál, a gőg, a fölényeskedés, a be nem tartott ígéretek, a színházi szakma egy részének semmibe vétele és megalázása, az színtiszta hübrisz. Ami, nem mellesleg, Szophoklész óta a bukás oka. Azt persze nem lehet tudni, hogy az mikor van, sok fájdalom és igazságtalanság eshet addig. A nagyobb színházak túl fognak élni, egyesek fényesen, mások döccenőkkel, megint mások keservesen. De a kisebbek, amelyeket nem tud megvédeni az önkormányzatuk, meg a magánszínházak, amelyeket sehol a világon nem tud eltartani pusztán a közönségük, és mindenekelőtt a függetlenek, ahol a színházi szakma igazi innovációja zajlik, amelyekre vigyázni kell, amelyeket a széltől is óvni kellene – nem véletlenül hívják például a Jurányit inkubátorháznak – elvérezhetnek. „Forráshiány miatt.” Ezt nem szabad hagyni, ebben nem lehet részt venni. A színház mára az egyetlen olyan közösségi esemény, ahol az ember fantáziája eredeti jogai szerint működik. A magányos mobilozás korában közösségi játék, és érzelmi síkon zajlik, a személyiség alaprétegeiben, a bázisban. És magyar nyelven, jobb- és baloldaliakkal egyszerre. Túl sok színház? Olyan nincs.
Az interjú a Magyar Narancs 2019. december 5-i lapszámában Mindenki magányos címmel jelent meg.
