Interjú

„Mint a pókháló”

Dohy Balázs rendező, dramaturg

Színház

Diplomáját – az SZFE szétverése miatt – az Emergency Exit program keretein belül Ludwigsburgban kapta meg. Legutóbbi rendezése, a Katona József Színházban nemrég bemutatott 2031 a kultúra helyzetével és a hatalmi visszaélések természetével foglalkozik. Ehhez kapcsolódva toxikus maszkulinitásról, a #metoo hatásairól és az empátiadeficites helyzetekről beszélgettünk vele.

Magyar Narancs: Dramaturgként végeztél, hogyan lettél rendező?

Dohy Balázs: Már kamaszkoromtól kezdve tudtam, hogy a film és a színház érdekel. Színész sosem akartam lenni, számomra stresszes helyzet kiállni a színpadra. Rendező és dramaturg szakra is felvételiztem, de az utóbbira nem vettek fel. Vonzott viszont a rendezéssel, a döntéshelyzetekkel járó adrenalin, ez a dramaturgiában nincs meg.

MN: Honnan tudtad, hogy mivel jár a rendezés, a színészet?

DB: A szüleim bölcsészek, és amikor 11–12 éves lehettem, éppen egy médiatanári képzésre jártak. Sok filmet kellett megnézniük, mindenféle műfajban, így közösen néztük A keresztapát, a Chaplin-filmeket, a francia új hullámot. Emlékszem, hogy a szüleim egy árnyjátékos filmet csináltak nagybátyám főszereplésével, amelybe én is nagyon belefolytam. Partizánosan fogalmazva, ez volt az ősélmény. A családunkból verbuválódott egy stáb, amelynek egy idő után én lettem az éllovasa, túlpörögtem, nagyon szerettem volna mindent én magam csinálni. A képzés megszűnése után is sok filmet töltöttem le, én voltam a filmfelelős, a kurátor, aki viszi a filmeket a családnak. Később bejött a képbe a színház is, mert az Örkény Színháznak volt egy ifjúsági csoportja, a Kaptár, ahova felvettek, aztán picit később a Krétakör Szabadiskolába is, amely tulajdonképpen egy szociális, társadalmi, politikai fókuszú ifjúsági csoport volt. Mostanában a filmezéssel inkább csak nyomasztani szoktam magam, hogy egyszer valamikor vissza kéne találnom hozzá, mert az volt az első szerelem, valójában most mindennél jobban szeretek színházat csinálni, sikerélményem van abban, hogy értem ezt a formát, és egyáltalán nem vagyok biztos benne, hogy ez a filmmel is így lenne.

MN: Mikor fogott meg a rendezés?

DB: Az SZFE-n szorosan együtt tanultunk a rendezőkkel, és elég hamar világossá vált, hogy sok mindent el tudok tanulni a rendezőosztály képzéséből. A tanáraink azt mondták, hogy csapatnak képzelnek minket, aztán ebben voltak mindenféle törések és egyet nem értések, repedések, de ők akkor is egy évfolyamnak kezeltek minket, így indultunk. A rendezőkkel megmaradt a szoros együttműködés, másodévtől ott voltunk gyakorlatilag minden rendezői mesterségórán. Picit kívül­állóként, picit úgy, hogy nem a mi kezünkben van a döntés, és nem voltunk nyomás alatt sem, de mégis sokat lehetett tanulni abból, hogy csak figyeltünk a rendezőtanárra, a rendezőhallgatókra. Aztán Radnai Annamária tanácsára önálló projektbe kezdtem az egyetemen, és megcsinálhattam egy egész estés előadást, a Rubens és a nemeuklideszi asszonyokat, s pozitív visszajelzéseket kaptunk. A magam számára is akkoriban derült ki, hogy szívesen csinálom, és akarom is csinálni a színházrendezést, és hogy sokkal motiváltabb vagyok ebben, mint a jelenetírásban, hiszen elég rossz jeleneteket írtam az összes írásórára.

MN: Milyen hatással volt rád az SZFE lerohanása?

DB: Megrázott, és még mindig nem vagyok túl rajta teljesen. Sokáig a Vas utca közelébe se mentem, és megfogadtam, hogy nem fogom oda többet betenni a lábam. Aztán mégis elmentem megnézni egy vizsgát a Rákóczi úti épületbe, mert valaki elhívott. Ez egy háromórás vizsga volt, több teremben játszódott, és közben kétszer is kimentem hányni. Kimentem, hánytam egyet, aztán visszaültem, eltelt egy óra, aztán megint kimentem. Még éjszaka is hánytam. Szóval sokat nem járok arra.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Maradjanak velünk!


Ez a Narancs-cikk most véget ért – de még oly sok mindent ajánlunk Önnek! Oknyomozást, riportot, interjúkat, elemzést, okosságot – bizonyosságot arról, hogy nem, a valóság nem veszett el, még ha komplett hivatalok és testületek meg súlyos tízmilliárdok dolgoznak is az eltüntetésén.

Tesszük a dolgunkat. Újságot írunk, hogy kiderítsük a tényeket. Legyen ebben a társunk, segítse a munkánkat, hogy mi is segíthessünk Önnek. Fizessen elő a Narancs digitális változatára!

Jó emberek írják jó embereknek!

Figyelmébe ajánljuk

Két óra X

Ayn Rand műveiből már több adaptáció is született, de egyik sem mutatta be olyan szemléletesen az oroszországi zsidó származású, ám Amerikában alkotó író-filozófus gondolatait, mint a tőle teljesen független Mountainhead.

Megtörtént események

  • - turcsányi -

A film elején megkapjuk az adekvát tájékoztatást: a mű megtörtént események alapján készült. Első látásra e megtörtént események a 20. század második felének délelőttjén, az ötvenes–hatvanas évek egymásba érő szakaszán játszódnak, a zömmel New York-i illetékességű italoamerikai gengsztervilág nagyra becsült köreiben.

Élet-halál pálinkaágyon

Óvodás korunktól ismerjük a „Hej, Dunáról fúj a szél…” kezdetű népdalt. Az első versszakban mintha a népi meteorológia a nehéz paraszti sors feletti búsongással forrna össze, a második strófája pedig egyfajta könnyed csúfolódásnak tűnik, mintha csak a pajkos leánykák cukkolnák a nyeszlett fiúcskákat.

Egy fölényeskedő miniszter játékszere lett a MÁV

A tavalyi és a tavalyelőtti nyári rajtokhoz hasonlóan a vasúttársaság most sem tudott mit kezdeni a kánikula, a kereslet és a körülmények kibékíthetetlen ellentétével, s a mostani hosszú hétvégén ismét katasztrofális állapotok közt találhatták magukat az utasok.