Magyar Narancs: Dramaturgként végeztél, hogyan lettél rendező?
Dohy Balázs: Már kamaszkoromtól kezdve tudtam, hogy a film és a színház érdekel. Színész sosem akartam lenni, számomra stresszes helyzet kiállni a színpadra. Rendező és dramaturg szakra is felvételiztem, de az utóbbira nem vettek fel. Vonzott viszont a rendezéssel, a döntéshelyzetekkel járó adrenalin, ez a dramaturgiában nincs meg.
MN: Honnan tudtad, hogy mivel jár a rendezés, a színészet?
DB: A szüleim bölcsészek, és amikor 11–12 éves lehettem, éppen egy médiatanári képzésre jártak. Sok filmet kellett megnézniük, mindenféle műfajban, így közösen néztük A keresztapát, a Chaplin-filmeket, a francia új hullámot. Emlékszem, hogy a szüleim egy árnyjátékos filmet csináltak nagybátyám főszereplésével, amelybe én is nagyon belefolytam. Partizánosan fogalmazva, ez volt az ősélmény. A családunkból verbuválódott egy stáb, amelynek egy idő után én lettem az éllovasa, túlpörögtem, nagyon szerettem volna mindent én magam csinálni. A képzés megszűnése után is sok filmet töltöttem le, én voltam a filmfelelős, a kurátor, aki viszi a filmeket a családnak. Később bejött a képbe a színház is, mert az Örkény Színháznak volt egy ifjúsági csoportja, a Kaptár, ahova felvettek, aztán picit később a Krétakör Szabadiskolába is, amely tulajdonképpen egy szociális, társadalmi, politikai fókuszú ifjúsági csoport volt. Mostanában a filmezéssel inkább csak nyomasztani szoktam magam, hogy egyszer valamikor vissza kéne találnom hozzá, mert az volt az első szerelem, valójában most mindennél jobban szeretek színházat csinálni, sikerélményem van abban, hogy értem ezt a formát, és egyáltalán nem vagyok biztos benne, hogy ez a filmmel is így lenne.
MN: Mikor fogott meg a rendezés?
DB: Az SZFE-n szorosan együtt tanultunk a rendezőkkel, és elég hamar világossá vált, hogy sok mindent el tudok tanulni a rendezőosztály képzéséből. A tanáraink azt mondták, hogy csapatnak képzelnek minket, aztán ebben voltak mindenféle törések és egyet nem értések, repedések, de ők akkor is egy évfolyamnak kezeltek minket, így indultunk. A rendezőkkel megmaradt a szoros együttműködés, másodévtől ott voltunk gyakorlatilag minden rendezői mesterségórán. Picit kívülállóként, picit úgy, hogy nem a mi kezünkben van a döntés, és nem voltunk nyomás alatt sem, de mégis sokat lehetett tanulni abból, hogy csak figyeltünk a rendezőtanárra, a rendezőhallgatókra. Aztán Radnai Annamária tanácsára önálló projektbe kezdtem az egyetemen, és megcsinálhattam egy egész estés előadást, a Rubens és a nemeuklideszi asszonyokat, s pozitív visszajelzéseket kaptunk. A magam számára is akkoriban derült ki, hogy szívesen csinálom, és akarom is csinálni a színházrendezést, és hogy sokkal motiváltabb vagyok ebben, mint a jelenetírásban, hiszen elég rossz jeleneteket írtam az összes írásórára.
MN: Milyen hatással volt rád az SZFE lerohanása?
DB: Megrázott, és még mindig nem vagyok túl rajta teljesen. Sokáig a Vas utca közelébe se mentem, és megfogadtam, hogy nem fogom oda többet betenni a lábam. Aztán mégis elmentem megnézni egy vizsgát a Rákóczi úti épületbe, mert valaki elhívott. Ez egy háromórás vizsga volt, több teremben játszódott, és közben kétszer is kimentem hányni. Kimentem, hánytam egyet, aztán visszaültem, eltelt egy óra, aztán megint kimentem. Még éjszaka is hánytam. Szóval sokat nem járok arra.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!
