Színház

Molnár Ferenc: Delila

Színház

Nyolcvan év után visszatért a Révay utcába, az ősbemutató helyszínére Molnár Delilája, amelynek egyetlen bemondását (a csapos közbe-/beleszól) még az is jól ismeri, aki amúgy tüntetően távol tartja magát a színpadi óramű-technika monoklis mesterének darabjaitól. Puskás Tamásék üdítően feszesre fogott előadása most is megcsodáltatja ezt a technikát, amely itt éppenséggel a „ha a nő igazán szeret” példázatát meg a „férfi mind őrült” aranyigazságát mutatja fel egy autós úri csárda közegében. A 2018-as Delila kiállításában inkább úri, mint csárda, Balsai Móni pedig olyan tökéletes harmincas évekbeli kosztümöt és frizurát viselhet, mintha nem is Darvas Lili, hanem egyenesen Greta Garbo örökébe lépne az okos asszony szerepében. Mely szerep ugyancsak pompásan áll neki: a finom eleganciaregisztere egészen a sajátja, így a néző nemcsak a feleség mindent megbocsátó türelmét, de kis híján még annak valószínűtlenül nagylelkű, házasságmentő gesztusát is elhiszi a szép színésznőnek. A feleség által gazdaggá tett szerelmi kísértőt, a vamp hálás-hálátlan szerepkörébe oly nagyon átkívánkozó pincérlányt Trokán Nóra játssza: kicsit mindig duzzogó hanghordozása egy létező manipulációs technikát idéz, és közben még a rokonszenvünket is megőrzi. A két nő között őrlődő férfit hajdan Somlay Artúr rettegetten morózus, nagyszabású alkatára írta Molnár, s róla bizonyára el lehetett mondani, hogy oroszlánként üvölt – de Stohl Andrásról már nem lehet. Ő nagyon profin és lelkiismeretesen, a szívhangokkal sem spórolva dolgozik a színpadon, csak épp akaratlanul is azt teszi még kérdésesebbé, hogy ugyan érdemes-e egy ilyen kaliberű férj megtartásáért annyira küzdeni? A férfi jutalomjáték így a csapost bájos szertelenséggel alakító Magyar Attiláé marad, aki helyből hiteles, túlkoros „árvagyereknek” hat, s mi csak hálát érezhettünk minden közbeszólása hallatán.

Centrál Színház, március 9.

Figyelmébe ajánljuk

Vérző papírhold

  • - ts -

A rendszeresen visszatérő témák veszélyesek: mindig felül kell ütni a tárgyban megfogalmazott utolsó állítást. Az ilyesmi pedig egy filmzsánerbe szorítva a lehetőségek folyamatos korlátozását hozza magával.

Szűznemzés

Jobb pillanatban nem is érkezhetett volna Guillermo del Toro új Frankenstein-adaptációja. Egy istent játszó ifjú titán gondolkodó, tanítható húsgépet alkot – mesterséges intelligenciát, ha úgy tetszik.

Bárhol, kivéve nálunk

Hajléktalan botladozik végig a városon: kukákban turkál; ott vizel, ahol nem szabad (mert a mai, modern városokban szabad még valahol, pláne ingyen?); már azzal is borzolja a kedélyeket, hogy egyáltalán van.

Brahms mint gravitáció

A kamarazenélés közben a játékosok igazán közel kerülnek egymáshoz zeneileg és emberileg is. Az alkalmazkodás, kezdeményezés és követés alapvető emberi kapcsolatokat modellez. Az idei Kamara.hu Fesztivál fókuszában Pablo Casals alakja állt.

Scooter inda Művhaus

„H-P.-t, Ferrist és Ricket, a három technoistent két sarkadi vállalkozó szellemű vállalkozó, Rácz István és Drimba Péter mikrobusszal és személyautóval hozza Sarkadra május 25-én. Ezen persze most mindenki elhűl, mert a hármuk alkotta Scooter együttes mégiscsak az európai toplista élvonalát jelenti. Hogy kerülnének éppen Magyarországra, ezen belül Sarkadra!?” – írta a Békés Megyei Népújság 1995-ben arról a buliról, amelyet legendaként emlegetnek az alig kilencezer fős határ menti kisvárosban.

Who the Fuck Is SpongyaBob?

Bizonyára nem véletlen, hogy az utóbbi években sorra születnek a legfiatalabb felnőtteket, a Z generációt a maga összetettségében megmutató színházi előadások. Elgondolkodtató, hogy ezeket rendre az eggyel idősebb nemzedék (szintén nagyon fiatal) alkotói hozzák létre.