Nyolcvan év után visszatért a Révay utcába, az ősbemutató helyszínére Molnár Delilája, amelynek egyetlen bemondását (a csapos közbe-/beleszól) még az is jól ismeri, aki amúgy tüntetően távol tartja magát a színpadi óramű-technika monoklis mesterének darabjaitól. Puskás Tamásék üdítően feszesre fogott előadása most is megcsodáltatja ezt a technikát, amely itt éppenséggel a „ha a nő igazán szeret” példázatát meg a „férfi mind őrült” aranyigazságát mutatja fel egy autós úri csárda közegében. A 2018-as Delila kiállításában inkább úri, mint csárda, Balsai Móni pedig olyan tökéletes harmincas évekbeli kosztümöt és frizurát viselhet, mintha nem is Darvas Lili, hanem egyenesen Greta Garbo örökébe lépne az okos asszony szerepében. Mely szerep ugyancsak pompásan áll neki: a finom eleganciaregisztere egészen a sajátja, így a néző nemcsak a feleség mindent megbocsátó türelmét, de kis híján még annak valószínűtlenül nagylelkű, házasságmentő gesztusát is elhiszi a szép színésznőnek. A feleség által gazdaggá tett szerelmi kísértőt, a vamp hálás-hálátlan szerepkörébe oly nagyon átkívánkozó pincérlányt Trokán Nóra játssza: kicsit mindig duzzogó hanghordozása egy létező manipulációs technikát idéz, és közben még a rokonszenvünket is megőrzi. A két nő között őrlődő férfit hajdan Somlay Artúr rettegetten morózus, nagyszabású alkatára írta Molnár, s róla bizonyára el lehetett mondani, hogy oroszlánként üvölt – de Stohl Andrásról már nem lehet. Ő nagyon profin és lelkiismeretesen, a szívhangokkal sem spórolva dolgozik a színpadon, csak épp akaratlanul is azt teszi még kérdésesebbé, hogy ugyan érdemes-e egy ilyen kaliberű férj megtartásáért annyira küzdeni? A férfi jutalomjáték így a csapost bájos szertelenséggel alakító Magyar Attiláé marad, aki helyből hiteles, túlkoros „árvagyereknek” hat, s mi csak hálát érezhettünk minden közbeszólása hallatán.
Centrál Színház, március 9.
