Charity Hope Valentine, a beszédes nevű, emberségről példát, kedvességről formát adó tánctermi tündér régi, meghitt ismerősünk. Nemcsak azért, mert az 1969-es Bob Fosse-film ma már jócskán klasszikusnak számít (noha a Universal annak idején majd' belerokkant a veszteségbe), s nem is csupán az útszélibb-líraibb előkép, az ostiai repedtsarkú Cabiria, netán éppenséggel a távoli felmenők, az orosz irodalom megalázott és megszomorított, bukásba taszított szentjei, Szonja vagy Katyusa révén. Az optimizmusát és szívjóságát tengernyi csalódás után is érintetlenül megőrző Charity ugyanis jó ideje a hazai színpadok honosa, s így nem könnyű előzetes emlékek és elvárások nélkül, ha tetszik, hamvas nézői ártatlansággal nekiülni a Magyar Színház évadnyitó produkciójának. Márpedig ha nem első ízben találkozunk a többszörösen feldolgozott és interpretált történettel, úgy önkéntelenül is érzékletesebbé válnak a különbségek, de egyúttal azok a fogyatkozások és sután allűrös mozzanatok is, amelyek rendre felbukkannak a Pelsőczy Réka által rendezett előadásban.
S nyilvánvalóbbá lesz egyszersmind a Neil Simon fabrikálta drámai alap beépített gyengéje is: a címszerep halvány vázlatossága. Mert bizony a kétfelvonásos cselekmény közepette, vagyis mialatt a kedves Charity táncos lábon hordja ki az egymást követő csalódások fájdalmait, a közönségnek mindvégig elementáris rokonszenvet kellene éreznie a bölcsen buta bértáncosnő iránt, ámde ehhez eredendően csupán igen kevés tápot kínál a szöveg és a szituációk sora. Csakhogy ami Shirley MacLaine megindítóan pajkos vonásai láttán az egyetlen adekvát érzésnek tűnt, azt Auksz Éva a legtiszteletreméltóbb fáradozásaival sem képes egy egész estén át fenntartani. Jól és figyelmet érdemlő elánnal énekel, becsülettel teljesíti a rá kiszabott tánclépéseket, de a szerepe ettől még nem válik háromdimenziós figurává, vagyis hát emberré, aki bájos lényével elragadna minket e felhígított passió bejárására. Igaz, a tehetséges színésznő nincs könnyű helyzetben, hiszen olykor nemcsak Charityt, de mintha a Charityt alakító Pelsőczy Rékát is el kellene játszania, s ez utóbbi már végképp nem Auksz Éva színpadi lényéhez illő figura.
Ami a címszerep problémája, az némiképp elmozgatva az egész produkciónak is szembeötlő gyengéje: a revüelemek és az énekszámok ugyanis nem szervesülnek átélhető történetté, s az egyébiránt oly üdvös műfaji változatosság széttördeli a forgószínpadi játékot. A hol többszörösen reflektált, hol meg szimplán szépelgő tánc- és mozgáselemek (koreográfia: Dékány Edit), vagy épp a gusztusos, ám az ötletességet rendszerint túljátszó díszletfüggönyök (díszlet: Cziegler Balázs) gyakran a nézői empátia ellen dolgoznak, noha ez aligha tekinthető szándékolt gesztusnak. Az aktuális színpadi verzió mindazonáltal nem tesz erőszakot a zenés színházban amúgy rendesen közpréda gyanánt szolgáló eredeti darabon, s e tekintetben sokkal mértéktartóbbnak bizonyul, mint a musicalnek pár esztendeje az Operettszínházban nekiugró Alföldi Róbert és csapata. Az azonban elég kiábrándító, hogy a Magyar Színházban bemutatott változat legmarkánsabb új elemévé a tánctermi/bordélybéli kar spiccére kiugratott effeminált fiatalember lett - ezeregyedszer is kijátszva a hazai bulvárszínház oly hálás, ám a komplexebb szituációkat rendre elölő effektusát, a "hihi, az ott egy olyan fura fiú" menetrendszerű közönségreakcióját.
A musical új dalszövegeit a dramaturgként is közreműködő Zöldi Gergelynek köszönhettük, s dalmagyarítói ténykedése valóban egyértelmű nyereségként könyvelhető el. Fáradozásának hála, a kortárs szlenget ízléssel alkalmazó, könnyed, jól énekelhető és a kínrímeket szerencsésen mellőző dalszövegeket hallottunk, s legfeljebb az igazán emlékezetes bemondásokat hiányolhattuk, noha erre egy-két sláger (mint az itt Kishaverként felhangzó Big Spender) bízvást alkalmat kínált volna.
A Charity figurája körül felvonultatott szereplők csapatából Jegercsik Csaba, azaz a bukott lányba beleszerelmesedő, ám a házasságkötéstől végül visszariadó Oscar Lindquist megformálója emelkedett ki. A fizikai komédiához való - már többszörösen bizonyított - érzékét ezúttal mint liftbe szorult klausztrofóbiás kamatoztathatta, az éneklés sem fogott ki rajta, s a gyámoltalan férfit alkalmasint örök magányra kényszerítő szorongás ábrázolásával hamisítatlan drámai pillanatokat teremtett. Jóllehet játéka itt csakúgy függetlenedni látszott a produkció egészétől, mint liftes magánszámában. A többiek közül a konzumnői törzsgárdajelvény koros birtokosát alakító, keresetlen orgánumú Dániel Vali, a Charityvel energikus tercetté összeálló Ruttkay Laura és Szűcs Kinga, valamint a kettős szerepének főleg hippi egyházfői felében (Daddy Brubeck dala a Hair világát barokk stílimitációval parodizálja) kicsattanó Pavletits Béla érdemel külön méltatást. A tánckar leányosított férfi tagját Horváth Zoltán játszotta, s valóban lenyűgöző légtornászmutatványával ha szerepének átütő hamisságáról nem is, ám az allürisztikus tornagyakorlat előterében felhangzó címszereplői slágerről jószerint teljesen elterelte figyelmünket.
Magyar Színház, augusztus 26.
