Interjú

„Muszáj tanulni egymástól”

Bergendi Barnabás színész és Dézsi Fruzsina drámaíró, produkciós vezető

Színház

A KultBazaar egy idén alakult, 22 főből álló kulturális egyesület. A demokratikus és szabad működésről beszélgettünk az egyesület (formális) vezetőivel.

Magyar Narancs: Miért alapít társulatot egy alkotókból álló közösség?

Bergendi Barnabás: Mi nem klasszikus értelemben vett független társulat vagyunk. Tagjaink közt írók, színészek, filmesek, fotósok, vizuális művészek, rendezők és dramaturgok is vannak, s az általunk létrehozott produktumok is a művészetek széles skáláját fedik le műfaji és tartalmi értelemben is. Amikor 2022-ben eljöttem a Pécsi Nemzeti Színházból, azzal a lendülettel megalapítottam ezt az egyesületet huszadmagammal. Sok kreatív embert ismertem, és már akkor is sok panaszos hangot hallottam, hogy ki miért és hogyan nem tud érvényesülni. Nem nézem nyugodt szívvel, ami a kultúrával – különösen a kultúrát művelni vágyó fiatalokkal – történik, és fájna, hogy az a rengeteg szuper ötlet, projekt és művészeti terv szerte az országban különböző íróasztalok fiókjaiban végezné. Sajnos ez nem olyan dolog, amit mondjuk egy tőkeinjekcióval pikkpakk rendbe lehet hozni. A kultúra folyamatos fejlődés. Az első motiváció és szikra tehát ez volt, de hál’ istennek az egyesület már jócskán túlhaladt a kezdeti célkitűzésein.

MN: Fruzsina, te hogyan kapcsolódtál bele az egyesület működésébe?

Dézsi Fruzsina: Amikor Barnabás megkeresett, már öt-hat éve aktívan dolgoztam a független színházi szférában, így a reflexeimbe kódolva volt a folyamatos veszélyérzet: financiális cenzúrák, nyílt központosítási folyamatok, egymásra licitáló kompromisszumkényszerek. Aztán eldöntöttem, hogy nem dobom oda a fiatalságomat a kultúrharcnak nevezett ideológiatermelő masinának, egyik oldalért sem. Nem továbbküzdeni, építkezni szerettem volna. Egy mentálisan és szakmailag is fenntartható közösségért dolgozni, mert egészséges kultúra nélkül elképzelhetetlen az egészséges társadalom. Barnabással azon kezdtünk dolgozni, hogy kigyomláljuk a kulturális szférában – így a saját gondolkodásunkban is – meggyökeresedett automatizmusokat. Hogy a színházcsinálást ne hatalmi arénaként fogjuk fel, hanem olyan közösségi térként, ahol a társadalmi képzelet társadalmi cselekvésbe fordulhat. Így pedig már nem valami ellenében, hanem valamiért dolgozunk. Elmondhatatlanul egészségesebbnek érzem magam ettől.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Minden nap egy forradalom

A történelem nem ismétli magát, hanem rímel. Paul Thomas Anderson egy szinte anakronisztikusan posztmodern filmet rendezett; bár felismerjük őrült jelenünket, láz­álomszerűen mosódik össze a hatvanas évek baloldali radikalizmusa a nyolcvanas évek erjedt reaganizmusával és a kortárs trumpista fasisztoid giccsel.

Japán teaköltemény

A 19. század derekán, miután a Perry-expedíció négy, amerikai lobogókkal díszített „fekete hajója” megérkezett Japánba, a szigetország kénytelen volt feladni több évszázados elszigeteltségét, és ezzel együtt a kultúrája is nagyot változott.

Maximál minimál

A nyolcvannyolc éves Philip Glass életműve változatos: írt operákat, szimfóniákat, kísérleti darabokat, izgalmas kollaborációkban vett részt más műfajok képviselőivel, és népszerű filmzenéi (Kundun; Az órák; Egy botrány részletei) révén szélesebb körben is ismerik a nevét. Hipnotikus minimalista zenéje tömegeket ért el, ami ritkaság kortárs zeneszerzők esetében.

Egy józan hang

Romsics Ignác saját kétkötetes önéletírása (Hetven év. Egotörténelem 1951–2021, Helikon Kiadó) után most egy új – és az előszó állítása szerint utolsó – vaskos kötetében ismét kedves témája, a historiográfia felé fordult, és megírta az egykori sztártörténész, 1956-os elítélt, végül MTA-elnök Kosáry Domokos egész 20. századon átívelő élettörténetét.