„Muszáj tanulni egymástól”

Bergendi Barnabás színész és Dézsi Fruzsina drámaíró, produkciós vezető

A KultBazaar egy idén alakult, 22 főből álló kulturális egyesület. A demokratikus és szabad működésről beszélgettünk az egyesület (formális) vezetőivel.

Magyar Narancs: Miért alapít társulatot egy alkotókból álló közösség?

Bergendi Barnabás: Mi nem klasszikus értelemben vett független társulat vagyunk. Tagjaink közt írók, színészek, filmesek, fotósok, vizuális művészek, rendezők és dramaturgok is vannak, s az általunk létrehozott produktumok is a művészetek széles skáláját fedik le műfaji és tartalmi értelemben is. Amikor 2022-ben eljöttem a Pécsi Nemzeti Színházból, azzal a lendülettel megalapítottam ezt az egyesületet huszadmagammal. Sok kreatív embert ismertem, és már akkor is sok panaszos hangot hallottam, hogy ki miért és hogyan nem tud érvényesülni. Nem nézem nyugodt szívvel, ami a kultúrával – különösen a kultúrát művelni vágyó fiatalokkal – történik, és fájna, hogy az a rengeteg szuper ötlet, projekt és művészeti terv szerte az országban különböző íróasztalok fiókjaiban végezné. Sajnos ez nem olyan dolog, amit mondjuk egy tőkeinjekcióval pikkpakk rendbe lehet hozni. A kultúra folyamatos fejlődés. Az első motiváció és szikra tehát ez volt, de hál’ istennek az egyesület már jócskán túlhaladt a kezdeti célkitűzésein.

MN: Fruzsina, te hogyan kapcsolódtál bele az egyesület működésébe?

Dézsi Fruzsina: Amikor Barnabás megkeresett, már öt-hat éve aktívan dolgoztam a független színházi szférában, így a reflexeimbe kódolva volt a folyamatos veszélyérzet: financiális cenzúrák, nyílt központosítási folyamatok, egymásra licitáló kompromisszumkényszerek. Aztán eldöntöttem, hogy nem dobom oda a fiatalságomat a kultúrharcnak nevezett ideológiatermelő masinának, egyik oldalért sem. Nem továbbküzdeni, építkezni szerettem volna. Egy mentálisan és szakmailag is fenntartható közösségért dolgozni, mert egészséges kultúra nélkül elképzelhetetlen az egészséges társadalom. Barnabással azon kezdtünk dolgozni, hogy kigyomláljuk a kulturális szférában – így a saját gondolkodásunkban is – meggyökeresedett automatizmusokat. Hogy a színházcsinálást ne hatalmi arénaként fogjuk fel, hanem olyan közösségi térként, ahol a társadalmi képzelet társadalmi cselekvésbe fordulhat. Így pedig már nem valami ellenében, hanem valamiért dolgozunk. Elmondhatatlanul egészségesebbnek érzem magam ettől.