rés a présen: Az Én, Zsa Zsa nem az első monodrámád. Hogyan jutottál el ehhez a műfajhoz?
Létay Dóra: 2008-ban mutattuk be a Thália Stúdióban a Szmájli című darabomat, amelyet a naplóimból írtam. Ez egy kettős kísérlet volt. Szerettem volna kipróbálni, egyáltalán működnek-e a szövegeim a színpadon, illetve az is érdekelt, hogyan működöm én magam a színpadon egyedül. Addig nagyszínpadi produkciókban szerepeltem. Korábban nem voltam híve a monodrámának, valahogy nem értettem, mi a jó abban, ha valaki – Zsótér Sándor szavaival – „középen áll és ordít” a színpadon, de már a Szmájlinál is megéreztem, hogy ez valójában nem monológ, hanem dialóg a közönséggel. Legalábbis akkor, ha valóban működik.
rap: Kinek az ötlete volt, hogy a Spinoza színpadán Gábor Zsazsa bőrébe bújj?
LD: Czeizel Gábor rendező kért fel, és első körben rátettem a telefont. Pontosan az az előítélet működött bennem, ami szerintem sokakban él Zsazsával szemben: miért érdekes egy férfifaló, gyémántgyűjtő celeb? Szerencsére Gábor nem hagyta, hogy elmeneküljek, és ahogy egyre mélyebbre ástam magam Zsazsa életébe, úgy értettem meg egyre inkább a küzdelmeit, a traumáit. És azt, hogy van hozzá közöm. Sándor Anna, a Spinoza igazgatója írta az életrajzi szöveget, mivel a színházának a küldetése az, hogy zsidó származású magyarok életművét mutassa be úgy, hogy az közel kerülhessen a nézőkhöz. Rengeteg közös gondolkodás, egyeztetés után abban maradtunk, hogy az én szövegem lesz a végső színpadi változat. Ez nagy ajándék és nagy felelősség is egyben: „zsazsásítani” és közben személyessé is tenni az élettörténetét. Ebben Fabacsovics Lili, a Spinoza dramaturgja is sokat segített.
rap: Hogyan született meg a szöveg és a szerep?
LD: Több száz oldalnyi életrajzot olvastam el, minden létező interjút megnéztem, illetve minden fellelhető filmet és show-műsort. Feltűnt, hogy Gábor Zsazsa, miközben sziporkázik és ontja a poénokat, mondjuk, Friderikusznál, a legnagyobb természetességgel árul el magáról olyan mélységeket, amelyek egy terápián is elhangozhatnának: „Nekem a legjobb szimatom ahhoz van, hogy rossz emberekkel akarjak együtt lenni. Aki nekem jó lenne, az nekem nem kell.” Ezekről a pillanatokról érdemes írni. És persze végig ott van az a könnyedség, az a humor, ami csak rá volt jellemző, amitől különleges volt. Na, meg az akcentusa. Anélkül nincs Zsazsa. Ezt mind beépítettem a szövegbe, és persze az előadásba is. Először nem volt könnyű, de Czeizel Gábor végig velem volt, óriási bizalmat és támogatást kaptam tőle, s ettől szabadnak éreztem magam. Egy idő után már automatikusan elkezdtem zsazsásan beszélni.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!
