Merthogy ellenben a Bolba Tamás-Galambos Attila-Szente Vajk szerzőhármas előző musical comedyje (vagy betűhíven: mjuzikelkámedije), a Csoportterápia viszont nagyon is ott kelleti magát a személyes emlékek sorában, méghozzá a jobbféle zenés színházi szuvenirek között: ifjonti lendületével, profizmusával, a párkapcsolati-nemi tematika körül kifejtett, erősen önreflexív humorával. Ezen az úton halad most tovább, s talán-talán még feljebb is a Poligamy, elénk állítva a főhőst, Andrást, aki elköteleződési pánikjában napról napra egyre újabb és egyre más nőt talál kissé már unt, s ráadásul terhes Lillája helyében.
Akárcsak a Csoportterápia esetében, most is szügyig gázolunk a vígjátéki és sitcom-közhelyek meg persze a vásottan ismerős poénok tengerében. S ahogyan akkor, immár megszokott módon most sem bizonyul vészesnek ez az első pillantásra eléggé komolynak tetsző negatívum. A magyarázat egyszerűbb, mint gondolnánk: a komédia nem válogatós műfaj, s ezzel többnyire a mindenkori közönség is tisztában van. Így aztán bevált panelekből építkezni nem egyszerűen bocsánatos, de voltaképpen szükséges is; eltartott kisujjakkal nem lehet bő kétórányi szórakoztató alapanyagot összehordani. A sajátságos mindössze az, hogy a Poligamy szerzői felvállalják ezt, sőt jószerint sportot is űznek metódusuk sorozatos leleplezéséből. Igen, van, ami Galla Miklósék felől érkezett a színpadra, s van, ami direkte a Telepódiumból, s alapos padláslesöprést követően jutott a Poligamyba szőke nős viccek garmadája és persze sokféle más sztereotip poén is. A darab ettől még igen jól elműködik, részben éppenséggel azért, mert ők fent és mi lent egyaránt jól tudjuk, hogy itt most nem valóságábrázolás zajlik.
A sosem volt, csak a tévképzetekben és a filmes reprezentációban létező "reklámügynökség" nyitójelenete mindjárt megérezteti velünk: a mesés Közhelyföldén járunk. A versszövegek (Galambos Attila és Szente Vajk munkái) maguk is ezt jelzik, paradox módon még azzal is, hogy szinte virtuóz ügyességgel hozzák játékba napjaink ismerős nyelvi és kulturális regisztereit, ahol egyáltalán nem erőltetett a feszkó-Tesco rímpár, s ahol a főszereplő megkérdezheti magától: vajon hogyan is kerülhetett be ő egy Kusturica-filmbe? Minden biztonságos és meghitten ismerős számunkra, értelemszerűen a figurák is: a maffiózó és a pszichiáternő, a portás és a takarítónő, s persze az András elé vonuló női karikatúrák sora is. S mindeközben nem is olyan könnyű észrevenni, hogy a szüzsé legközepén mégiscsak egy valós emberi probléma téblábol: az a régi, évezredes talány, hogy mit is kezdjen egymással férfi és nő, ha már összekerültek egymással.
A darabba társszerzőként is bedolgozó Szirtes Tamás lendületességében is önironikus, saját patronjait bátran újrahasznosító musicalrendezést állított elénk, kicsi, de ügyes trükkökkel, s némi felesleges vetítéssel. (Bár az, hogy András pánikjában így az RTL Klub híradósai is szerepet kaphattak, bocsánatossá tett sok üres képfolyamot.) Az erős csapatjátékú, s már elsőre is jól olajozottnak bizonyuló előadás szereplői közül a leghálásabb játékok a legjobb barát és szerelmi balfék kettős minőségében megmutatkozó Sánta Lászlónak jutottak. Sánta ugribugri figurája mellett igen jól érvényesült Gallusz Nikolett elegáns és fanyar pszichológusnője, s egyetlen jelenetnyi szerepében is bombabiztos vígjátéki alakot hozott Székhelyi József (Portás). Székhelyi, akárcsak a takarítónőként kedvére trampliskodható Dobos Judit, kifinomult ütemérzékével, de már a puszta jelenlétével is figyelem- és poénmágnesként diadalmaskodott. A sztori spiccén a férfias kiállású Nagy Balázs (András) érezhetően jobban megküzdött az áhított hatásért, de a második részt indító kettősben, melyet a valódi Lillával, a bájos Kovalik Ágival adott elő, már bírta a rokonszenvünket.
A darab természetéből fakadóan Bolba Tamás összteljesítménye leginkább "alkalmazott zene" gyanánt vált érzékletessé: pillanatnyi eredményében és hatásában a kívánalmaknak jól megfelelve, de maradandó emlékeket alig-alig hátrahagyva. Néhány revüszám és az említett kettős dallama azért még percekkel az előadás után is a fülünkben csengett. Nem vitás, egy estére szánt mulatság volt a Poligamy, ám ha a színpadi szöveg olykor Adyt idézte, dicsérje hát a kedvvel fogyasztható romantikus musical comedy erényeit a költő dacos sora: "Mégis győztes, mégis új és magyar."
Madách Színház, október 27.
