Interjú

„Nem engedhetem el”

Juhász Kata táncos, koreográfus

Színház

Háziorvosi praxisa mellett alkot független részvételi táncszínházi produkciókat a saját társulatával. Gerinctörése után néhány hónappal már újra színpadra állt. Az előadó-művészet és a gyógyítás útjairól, társadalmi és művészi tapasztalatairól beszélgettünk.

Magyar Narancs: Nem gyakori, hogy egy táncos orvosi végzettséggel rendelkezik. Hogyan alakult ez a kettős szerep az életedben?

Juhász Kata: Gyerekkoromban műkorcsolyáztam, majd táncoltam. A mindennapjaim része volt az edzés, a versenyzés. Miután fölvettek az orvosira, továbbra is táncoltam, majd egyszer csak egy barátnőm az egyik balettóra után elhívott a West Side Story válogatására. Kiválasztottak, bekerültem a profi táncosok világába, és elkezdtem az egyetem mellett táncosként dolgozni. Egyetemistaként a táncolásból éltem, jó megélhetést biztosított. Ez a rendszerváltás után, a 90-es évek elején történt, akkor zajlott a kortárs tánc forradalma Magyarországon, mindenféle irányzat szabadon áramlott be. Amikor a Petőfi Csarnokban láttam egy DV8-előadást, óriási reveláció volt számomra. Egyértelműen megfogalmazódott bennem, hogy ezt szeretném csinálni. A kortárs táncnak az a része érdekelt, amelyiket tőlük láttam. Jól beszélek angolul, könnyen érvényesültem. Elkezdtem külföldre járni, hogy képezzem magam: először Amerikában a Columbus Balletnél kaptam lehetőséget, aztán Soros-ösztöndíjjal Párizsban tanulhattam, és éveken át Bécsben is minden nyáron részt vettem a Tanzwochenen. A táncnak éltem, de táncosként nem láttam magam előtt egy valódi pályaképet, ezért közben elvégeztem az orvosi egyetemet. Végül a Frenák Pál Társulat alapító tagja lettem. Nyolc éven keresztül táncoltam Paliékkal, de mellette folyamatosan csináltam a saját koreográfiai munkáimat. Aztán a következő rendszerváltáskor, 2010 környékén döbbentem rá, mennyire ki vagyunk szolgáltatva mi, előadóművészek a politikának. Akkor történt, hogy a társulatok márciusban megítélt éves működési támogatását a minisztérium hosszú időre zárolta, majd részben meg is vonta. Szerencsém volt, mert volt hová fordulnom: sok év kihagyás után újra az orvoslás felé. Először megint több évig csak tanultam és továbbképzésekre jártam, mire a tánc és a saját társulatom vezetése mellett visszatérhettem a napi szintű orvosláshoz.

MN: Kimondottan az volt a célod, hogy háziorvos legyél?

JK: A cél a sportorvoslás volt, még most is az, próbálok időt szánni rá, mert ahhoz két, egymásra épülő szakvizsgát kell letenni. Ennek első lépéseként tettem le a háziorvosi szakvizsgát, és közben meg is tetszett a háziorvoslás. Édesapám háziorvos, gyerekkorom óta láttam, hogy ez mivel jár. Neki köszönhetően volt képem arról, milyen az ideális családorvos. Bár jól elvoltam azzal, hogy ügyeltem havi pár alkalommal, és úgy terveztem, hogy mellette tanulok tovább, csinálom a vizsgákat a sportorvosihoz, de úgy alakult, hogy megüresedett egy háziorvosi praxis a közelünkben, és ezt a lehetőséget nem tudtam kihagyni.

Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!

Neked ajánljuk

„Engem untatnak a hagyományos elektromos gitárszólók”

  • Nagy István
Steve Stevens közreműködött filmzenékben, de a leginkább mégis Billy Idol szólógitárosaként ismerhetjük. A budapesti Billy Idol-koncert előtt mesélt nekünk együttműködésükről, a Top Gun Grammy-díjáról és sok minden másról.