Színház

Igyekezz, az égbolt zár!

Vannak olyan előadások, amelyek után (még) jobban lehet szeretni a színészeket. Ezt a hatást nem annyira a drámán alapuló színház, hanem inkább az olyan előadások érik el, amelyek a színészetre mint mesterségre és a színészekre mint a tökéletlenséget és a kudarc lehetőségét is magukban hordozó személyiségekre reflektálnak.

„Kényszerre mindent éneklünk” - Mohácsi János rendező

A múlóban lévő évad öt legerősebb előadásából kettőt ő rendezett. Aki tudni szeretné, hol élünk és milyen veszedelmek leselkednek ránk, annak Miskolcra és a Radnóti Színházba muszáj elmenni. Amúgy a vándorrendezőnek ma sincs könnyű élete.
  • Csáki Judit
  • 2018. május 31.

Köpni, azt igen

Egyetlen spontán nézői felszisszenést hallani ezen az estén: amikor Lady Anna arcul köpi Richárdot. Mert a konkrét, valódi testi váladék feltöri a teatralitás burkát, a művészi „olyan, minthát”, az est sokszor fárasztó artisztikumát, és az undorító nyál lecsordul a másik arcán.
  • Tompa Andrea
  • 2018. május 26.

Burokban

Emlékszem, mennyire bosszantott a Katona József Színház egy régi előadásában, a Cigányokban az a rész, amikor a pesti újságírónő bemegy a falusi kocsmába, és frissen facsart narancslevet kér: több tudatosságot feltételeztem volna valakiről, akit foglalkoztatnak a társadalmi problémák.

Közben az elit gyönyörűen zenél

Kritikus elődeink nem tartották remekműnek A hattyút, mely darab – idézi Molnár Gál Péter – már az 1921-es bemutatókor (a Vígszínházban) sem volt időszerű: a darab mintha a Monarchia siratása lett volna. Könnyű elszúrni, a szalonok iránti nosztalgiával játszani, félrecsúsztatni hivatkozási pontjait. 1972-ben, a Madách fénykorában az egyik legjobb előadás volt; Márkus László alakítását külön tanulmány örökítette meg.
  • Tompa Andrea
  • 2018. május 12.