Színház

A menekültek ügyét politikai kérdéssé tették, de valójában az emberségről szól – mondja Alföldi Róbert. A népszavazási kampányban is kiáll véleményével, bár azt tartaná normálisnak, ha erre nem lenne szükség.

Ha magát Ványa bának mondja az előadás, máris jelzi valahogy a különállását: ez nem ugyanolyan lesz, mint a többi három tucat Ványa; nagyjából ennyiszer játszották magyarul a Csehov-drámát.

Ezt aztán nem láttuk jönni: Ezüst Oroszlán-díjas előadás Oszama bin Ladenről a Trafóban. Interjúztunk róla.

A fiatal színházi és táncos alkotók hamar szembesülnek a szétzilált és forráshiányos rendszerrel. A nehéz helyzetben sokan és sokfélét tesznek tehetséggondozás címen, az eredmény pedig általában magáért beszél.

Különös, egyszerre költői és sokkoló színházi nyelvet alakított ki a saját társulatával az elmúlt húsz évben, amelynek köszönhetően ma Közép-Európa számos színházába hívják rendezni Belgrádtól Fiuméig. Legutóbb a temesvári Csiky Gergely Színházban mutatták be Magyar című rendezését, amelynek magyarországi ősbemutatója Zsámbékon volt. Ott mondta el, hogyan lett a szabadkai színház a politikai ki­egyezés áldozata.

A rendszerváltás előtt a színházakat „adták”, ma már pályáztatva, látszatokra építve adják, csak sokkal rosszabb döntések születnek. Most például nem jöhetne létre olyan színház, mint a Katona, amelyik 1983-ban, Aczél György idején született fiatal rendezőkkel, Zsámbéki Gábor és Székely Gábor vezetésével. Az akkori művészek pártfogója Major Tamás volt; ma legfeljebb morális értéket jelent, ha Törőcsik Mari támogat egy pályázót, ahogy most az Újszínházért folyó látszatversengésben Mátyássy Bencééket. Bodó Viktor, az idei Európa-díjas pedig elindulhat egy igazgatói pályázaton, de legfeljebb szellemi dicsőséget arathat tervével, megvalósítani most biztosan nem tudja.

Ugye, nem hallgatsz majd?

A most ötéves Vádli Alkalmi Színházi Társulás alapító rendezőjével színházi szerepekről, kultúrpolitikai környezetről és új bemutatójukról, a Kutyaharapás című gengszterdrámáról is beszélgettünk.

A komikus, akiről az elmúlt hetekben túl sokszor írták le, hogy „a legviccesebb magyar”, valószínűleg vicsorogva küldene el a jó édes anyjába bárkit, aki korunk egyik legszerethetőbb és leg­inspirálóbb gondolkodójának merészelné nevezni. Pedig.

Nem láttam még senkit a kortárs művészetben ennyi agresszióval megszólalni a magyar kisebbségről vagy annak nevében, legfeljebb valami szélsőséges oldalon, netán „többségi” parlamentekben, tüntetéseken, egyszóval a valóságban. Hogy az elnyomott kisebbség maga is agresszorrá válhat, tudjuk, ők már itt, a színpadon, jelmezükben azok az első jelenettől kezdve: fehér ing, ügyes kis rézgombos mellény (eddig a „magyar”), övön alul pedig katonai zsebes nadrág, bakancs – harcra készen.