Magyar Narancs: Egyre inkább a nemzeti identitásra, a nacionalizmusra fókuszálsz az előadásaidban, és mintha ezzel együtt változna a színházi módszered, tolódik jobban a fizikai és a zenei kifejezés felé.
Urbán András: Mindig is fizikai színházzal foglalkoztam, és igaz, hogy a Magyarban nincs szöveg, de például az Antikrisztus rövid történetében van bőven. Egyébként meg soha nem érdekelt annyira a szöveg drámai használata, kivéve persze, ha konkrét műveket rendezek, mint a Bánk bán, de akkor is mindig átvált valami másba a szöveg. Most a magyar és a szerb előadásaimban is a nemzeti identitás túlértékelése került középpontba. Nyilván van egy hajlamom erre, de az is van, hogy ilyen darabok rendezésére hívnak meg. Biztos, mert olyan időszakot élünk, amikor a jobboldali nemzeti öntudat fel van turbózva, beköszön a mindennapjainkba minden szinten, miközben határozott érzékenység van azon az oldalon, ami az erre való reakciókat illeti. Eljutunk odáig, hogy sértve érzi magát bárki, már akkor is, ha kérdést tesznek fel neki a nemzeti identitásával kapcsolatban.
MN: Hogyan lehet és érdemes hozzányúlni ehhez a témához, hogy hatása legyen?
UA: Szerintem csak progresszívan érdemes, kritikusan kell viszonyulni, nem pedig betartva a semmitmondó konzervatív értékrendet. A nemzeti színházak problémájának is azt látom, hogy nem a művészeten keresztül teszik fel a kérdést, hanem az a szerepük, hogy te mint az adott nemzethez tartozó egyén, felemelőnek érezd, hogy részt veszel ott egy eseményen, függetlenül attól, hogy az nem foglalkozik valós értelemben a nemzeti közösség problémáival. Pedig pont ez lenne egy nemzeti színház dolga.
MN: Mik a vajdasági tapasztalatok?
UA: Olyan interkulturális közegből származom, ahol igazából az már csak a visszhangjaiban létezik, mert a multikultúra megvalósulásából az lett, hogy kis gettókban élnek a nemzetiségek. Nincsen átjárás a szerb, a horvát meg a magyar közösségen belül. Az a sokszínűség, ami a jugoszláv időkben valós része volt az identitásnak, ma már csak nagyon elemeire bontva működik. Történetesen és paradox módon a nacionalizmus az egyik azok közül az ideológiák közül, ami megszabadít attól az identitástól, ami helyhez kötődik, és inkább egy kvázi egyetemes önazonossághoz láncolja az embereket.
MN: Nincs tehát különbség a nacionalizmusok között? Nem más a szerb és a magyar nacionalizmus? Mindenhol értik a Magyar című darabot?
UA: Úgy látom, hogy a különböző nacionalizmusok nagyon jól megegyeznek egymással, és úgymond jobb kezet nyújtanak egymásnak a nem jobboldali identitást vállaló polgárok feje fölött. Ez azért hálás és egyben hálátlan téma, mert, mondjuk, épp a magyar példából is látszik, ahogy a jobboldal kisajátította a nemzeti identitás témáját, illetve ahogy a baloldal lemondott róla – szinte egyszerre. Ma is abba ütközünk lépten-nyomon, hogy az egyik oldal nem vállal fel egy bizonyos problémakört azért, mert úgy érzi, hogy az a másik oldalé. Így mindig létrejön az úgynevezett kollaterális veszteség, ami embereket, közösségeket érint. Engem nem érdekel, hogy egy darabban azért kritizáljam a jobboldalt, hogy a baloldali barátaim örüljenek neki. Minden oldal megkapja a magáét, illetve nem lehet eldönteni, hogy mi is van, de ezek a bipolarizált társadalmak nem jók, amikor csak a másik ellenében cselekszel, és a progresszív gondolkodás meg elvész. Mindez messziről nézve is jellemző Magyarországra, de most már nálunk is bőven érezhető, sőt nálunk, már néha úgy érzem, hogy csak egy oldal létezik.
MN: Azért furcsa nekem, hogy ez ilyen hamar átszűrődött a Vajdaságba, mert ott még közel a polgárháború.
UA: Mindig azt éreztem a délszláv háborúk után is, hogy ennek nincs vége, illetve nincs lezárva. Nos, Szerbiában most ugyanazokból az emberekből áll a hatalom, mint a kilencvenes években, és csak a parasztvakítás megy. Alig mosták le az emberek magukról a vért, folyamatosan érdekében áll valakinek, hogy veszélyeztesse a stabilitást.
MN: A posztjugoszláv államok független színházai mind így látják ezt? Van törekvés a kilábalásra?
UA: A szembenézés nehezen megy, és nem minden színház szól erről. Ha csinál valaki egy művészeti akciót, azzal nem változik meg az élet minősége. Belgrádban rendeztem a Hazafiakat, és az egyik színész arról beszélt, hogy nagyon sok olyan előadásban játszott a kilencvenes években, ahol szidnia kellett önmagát, a szerbeket, és már nem akarja ezt csinálni, mert mindig ez van. Mondtam, hogy jó, de mutasson most egyet, ahol ezt csinálják. Ez egy pszichózis, hogy azt hisszük, lejátszódott már minden, és velünk él, de közben meg a mi valóságunkban nincs jelen. Mára kiirtódott ez a gondolkodás, és Magyarországon is tapasztalható, főleg a vidéki színházakban, hogy nem az alkotók, hanem az önkormányzat dönti el, hogy mi van. Nálunk most kezdenek el beszivárogni a színházba a struktúra káderei, és építik fel az új rendszert. Attól tartok, hogy egyre kevesebb valós szembeállítás lesz, egyre kevesebb elkötelezett, illetve, ha úgy tetszik, politikai színház. Mindig érdekes lesz egy fesztiválra meghívni valami extrém rendezőt vagy egy provokatív töltetű előadást, és akkor mindig úgy viselkedhetünk, mint akik mindannyian nagyon européerek, illetve a hatalommal szemben állók vagyunk. De csak azon a három napon, amíg a fesztivál tart, aztán meg mindenki csinálja tovább a mindennapjaiban, amit addig.
MN: Visszatérve a Magyar című előadásra: nagyon érdekelne, miért pont így fűzted fel a mitológiai, vallástörténeti vagy a népszokásokat illető szálakat. Miért hiányzott pont a nyelv? Mi a jelentősége annak, hogy kikkel és hogyan csináltad azt az előadást?
UA: A nyelvnélküliség abból született, hogy ha egy előadásban a központba állítjuk a nemzeti identitást, aminek a kifejezése a nyelvben nyilvánul meg leginkább, akkor nézzük meg azt is, hogyan boldogulunk nélküle. Egyébként sokkal „művészibb” ambíciókkal kezdtem bele, de végül ez az előadás sokkal nyíltabban, pamfletszerűbben használja azokat a toposzokat, sztereotípiákat, amik jelen pillanatban kötődnek a magyarsághoz. Sokkal inkább színházi kérdések motoszkáltak bennem, mert annyiszor próbáltuk már megmagyarázni ezt, mármint hogy kik is vagyunk, kik is vagytok, és hol vannak a különbségek vagy akár a közös pontok. Nem elhanyagolható, hogy két külhoni magyar társulat, a temesvári és a szabadkai előadása ez, és aki játszik benne, az a magyarságát mindig egyfajta kisebbségben élte meg. Mivel egyéni munka is volt, maguk is csináltak jeleneteket, a számukra a magyarsághoz, a magyarságukhoz kötődő szimbólumok is benne vannak.
MN: Hogy fogadnak a térségben mint magyar rendezőt a horvátok, a szerbek vagy az olaszok?
UA: Akárhova megyek, azonnal a kerítésépítésről kérdeznek. Ebben az a borzasztó, hogy azt érzem, ilyenkor csak megnyomnak rajtad egy gombot, hogy tessék, most szabadon szidhatod Orbánt meg a rendszert. Nincs kedvem hozzá, mert az nem feltétlenül progresszív magatartás. Még rosszabb, ha ez akkor történik Zágrábban, amikor öt napja irányították át – a kerítés építése után – Horvátország felé a menekültáradatot, és ők is lezárták már a határokat, és nem tudunk hazamenni. Ők meg közben azt kérik, hogy szidd az Orbánt és a kerítést.
MN: A Magyarban is szerepel a kerítés szimbólum.
UA: Szerintem ez olyan előadás, ami zavarba hoz, hiszen nem tudni, melyik oldalról szól hozzá, és nem tudni, melyik oldalra húz. Olyan pozícióból próbál kommunikálni, ami bizonyos értelemben független.
MN: Nekem az jutott eszembe róla, hogy olyan, mint az István, a király rockopera kórboncnoki verziója. A mainstream feldarabolása, kifordítása, mégis popverzió.
UA: Gyakran azt látjuk a kortárs függetleneknél is, hogy ugyanabban a színházi közlésrendszerben mozognak, mint a hagyományos színház, annak ellenére, hogy mást mondanak, extrémebb tartalmakat fogalmaznak meg. Folyamatosan a happening és a performansz felől közelítem meg a színházat, legalábbis, ami a próbafolyamatot illeti. A néző meg egy kész előadást lát, ami nem a bevett fizikai színházi módszerekkel operál. Gyakorta idegen is nekik ez. Nem tudják elfogadni mint konstans színházi formát, de hát ez is színház, sőt néha ízig-vérig ez a színház.
MN: Valamiféle transzállapot is jelen van a színpadon. Mi ennek a szerepe, és hogyan lehet instruálni?
UA: Súlyos fogalmak ezek, mint eksztázis meg transz; annyi visszaélés volt már ezekkel, annyi hülyeség született erre hivatkozva, és valós transz része nincs is, hiszen a színészek csak eljátsszák, a színpadon nincsenek transzban. Folyamatosan dolgozunk viszont trénerekkel, hogy előkészítsük ezt az állapotot, illetve segítsük, hogy eljussanak eddig a színészek, és ne csak imitáljanak valamit. Figyelem őket, mit lenyomnak egy előadáson, de tényleg, megnézném, milyen konvencionális társulatok képesek erre a lemondásra, ami ezzel jár.
MN: Ha nem a saját társulatodról van szó, castingolni kell emiatt?
UA: Van így is, úgy is. Az Antikrisztus esetében volt egy válogatás. A Magyarnál meg a két színház vezetősége beszélte meg, kik legyenek, akikkel együtt tudok dolgozni. Az előadásaim legnagyobb része a színészekkel való interaktív viszonyból születik, sok improvizációval a próbák alatt. Házi feladat is van, analizálunk, és másnap témát váltunk. Közben megteremtődik a nyelv és a jelenetek. Folyamatos a kölcsönhatás, ugyanakkor nyilván én manipulálom vagy motiválom őket a magam módján. Ritkán van az, szinte soha, hogy hazamegyek, kitalálom a jeleneteket, és a másnapi próba arról szól, hogy addig győzködöm a színészeket, amíg nem hasonlít az egész arra, amit én kigondoltam.
MN: Milyen évad várható a szabadkai Kosztolányi Dezső Színházban?
UA: A politikai kiegyezés áldozatai lettünk. Annak örülhetünk, hogy fűtés és fizetés van, de ez kevés, mert olyan programot nyomunk, mint a nagy színházak, de nem élvezzük egyik politikai opció feltétlen támogatását sem. Szembe kell néznünk azzal is, hogy a Vajdaságban megmérgeződött a közélet, borzasztó acsarkodás kezdődött, kellemetlen lett ott élni bizonyos értelemben, mindkét oldal felelősségre vonja az egyént. De, mint mondtam, tágabb értelemben csak egy oldal van, mert a baloldal is valamiféle jobbközép. Nincsenek olyan helyzetek, hogy valaki behív, és azt mondja, nem lehet ilyen színházat csinálni, mert ismernek. De nyilván nyugodtabbak lennének, ha a kisebbségiek konvencionális színházzal foglalkoznának, és nem beszélnének semmiről. Szerintem a magyar többségi viszonyulás is ez a külhoni művészet felé. Legjobb lenne folklórral foglalkozni, a magas művészet pedig a 19. századi polgári színház lenne. Az öncenzúra persze jelen van egy alkotó meg egy színházigazgató életében is, de amikor kineveztek, csak arra kértek, hogy legalább egy évig ne vágjunk csirkét a színpadon. Persze ezt később sem csináltuk. Viszont idén novemberben is meglesz a Desire fesztivál, a program még alakul, nem tudjuk, mennyi támogatásunk lesz. Az előadások a térség fontos társadalmi problémáival foglalkoznak most is, mint mindig, a menekültkérdéstől a svájcifrank-alapú hitelig.
