Magyar Narancs: Az Allegro Molto Barbaro az Európában megjelenő autoriter rendszerek megjelenését dolgozza fel. A darabban a hangját kölcsönzi az aktuális hatalom egyik képviselőjének, aki az államapparátus felsőbb érdekeit követve keresztbehúzza a darab rendezőjének elképzeléseit. Keveset láthatjuk színpadon. A társulatvezető Hégli Dusánnak mégis rögtön igent mondott. Miért?
Jean-Marc Barr: Valóban keveset dolgozom színházban, de azért volt már lehetőségem játszani a londoni West End színpadán egy Tennessee Williams darabban Vanessa Redgrave-vel, majd az avignoni Pápai Palotában vagy a volt feleségemmel Tolsztoj Kreutzer-szonátájának adaptációjában. Imádom a hangomat kölcsönözni, olvasni, a narrátori munkákat és a koncepciót megismerve nem volt kérdéses, hogy részese legyek ennek az előadásnak.
MN: Régóta több szálon kötődik Kelet-Európához.
JMB: 1983-ban találkoztam egy szép jugoszláv nővel, Irina Decermic-kel, aki megnyitotta előttem Jugoszlávia kapuit. Egy kaliforniainak igazán mellbevágó volt látni, hogyan vezetnek meg minket a hazugságokkal, hogy a diktátor mindkét oldalon létezik. 17 évig éltem Irinával és ez alatt az idő alatt szembesültem egyfajta Kelet-Európában honos művészeti etikával is. Ez nyugatról, ahol mindent elsősorban a pénz felől mérnek, hiányzik. A szerelem volt az egyik oka, hogy Európában maradtam. Ráadásul Irina, akárcsak a nő, akivel ma élek, elhervadna a kapitalizmus által vezérelt világban, főleg itt Kaliforniában.
MN: Mély átéléssel adja át Parti Nagy Lajos nehéz, provokatív és nyelvileg a szerzőtől ismerten ravasz, nyakatekert szövegét. Ez az adaptáció Samuel Beckett Katasztrófa című drámáját dolgozza fel, amelyet 1982-ben a bebörtönzött Vaclav Havelnek dedikált. Az újragondolt szöveg hemzseg az utalásoktól, a bársonyos forradalomtól a kulcscsörgésen és a poszt-kommunista időkön át eljutunk a Kelet-Európai populizmus közbeszédet kisajátító természetéig. Hogyan látja ezt az elkötelezett szöveget?
JMB: Parti Nagy Lajost tolmácsolva a hangsúlyt én is a tekintélyelvűség megjelenítésére helyeztem. Nagyon szerettem a szerepben megnyilvánuló felsőbbrendűséget, aminek megformálásához két korábbi meghatározó élményemhez nyúltam vissza. Az első egy kaliforniai középiskolai kémia tanáromhoz, Homesson tanár úrhoz kötődik. Miközben a többi tanár erre képtelen volt, ő minden osztályát gond nélkül irányította, látszólag minden különösebb erőfeszítés nélkül. A második Ion Omesco, román rendező és színész volt, aki annak idején a londoni Színművészetire készített fel.
Azt gondolom, függetlenül attól, hogy egy állam kommunista vagy kapitalista, nem kerülhetjük ki a totalitarizmust.
A propaganda, amelynek elhisszük, hogy szabadok vagyunk, ugyanaz marad. Egy bizalmat keltő figurát akartam megformálni, bemutatva a rendszert, ahol nincs szükség a gondolkodásra. A 60-as, 70-es években az Államokban éltem, az apám, aki 1918-ban született, részt vett a második világháborúban, a koreai és a vietnami háborúban és 30 év szolgálat után szerelt le. Végigharcolt három háborút az Amerikai Egyesült Államokért és most már kezdem megérteni, mi lehet az amerikai történelmi felelősségvállalásnak a szintje.
MN: Min múlt, hogy nem a hadseregbe ment, édesapjához hasonlóan?
JMB: Apámnak jó fizetése és nyugdíja volt és engem a szabad életút választás lehetőségével ajándékozott meg. Bár eredetileg valóban az Amerikai Air Force Akadémián kezdtem volna, szerencsére nem vettek fel. Ez után Franciaországba mentem és ott határoztam el, hogy színész leszek. Eltávolodva a múlttagadó reagani Amerikától, a saját művészi utamat kerestem, ami sokkal inkább összhangban volt a világról alkotott képemmel. Ebben sokat segítettek a mestereim is, és az olyan jó tanárok, mint David Rose, aki a UCLA-n volt a Shakespeare-tanárom vagy Pete Postlethwaite a Guildhall Zene és Dráma Iskolából, Londonban. Viszont Chris Hedges, amerikai újságírótól kaptam minden erkölcsi és érzelmi alapot. Chomsky hírességű amerikai gondolkodó, akit mentoromként tartok számon.
MN: Párizsban és Amerikában él. Látszólag nagyon távol a darabbéli világtól.
JMB: A gépezet mindent a felügyelete alatt tart, és
egyszer mi is csak a totalitarizmus kellős közepén találjuk magunkat, itt az Államokban is.
A vírusválság kapcsán is az a benyomásunk, hogy a multinacionális társadalmak semlegesítik az államhatalmat, hogy ők döntenek a politikában is. Rémít, amit magam körül látok. A kapitalizmus győzedelmeskedett és elgyengítette a demokráciánkat. Mostanra veszítettünk. Remélem az idő előrehaladtával, a művészet, a filmek és minden egyéb művészeti forma hozzásegít minket egy szükséges paradigmaváltáshoz, hogy lehessen hitünk a jövőben, hogy gátat emelhessünk az egyre közelebb kerülő rémálom előtt.
Köszönjük Gerzsenyi Beának a fordításban nyújtott segítséget!
Kedves Olvasónk!
Elindult hírlevelünk, ha szeretné, hogy önnek is elküldjük heti ajánlónkat, kattintson ide a feliratkozásért!
A Magyar Narancs független, szabad politikai és kulturális hetilap.
Jöjjön el mindennap: fontos napi híreink ingyenesen hozzáférhetők! De a nyomtatott Narancs is zsákszám tartalmaz fontos, remek cikkeket, s ezek digitálisan is előfizethetők itt.
Fizessen elő, vagy támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
