Nem puszta előadóhelyként, inkább társasági szalonokként működnek a lakásszínházak

A második nyilvánosság alternatív játszóhelyeinek világa ma már a szélesebb közönség számára is elérhető. Bár profitra szinte lehetetlen szert tenni, egyre többen érzik úgy, hogy még mindig nagy szükség van a lakásszínházakra és a polgári szalonokra.

A lakásszínházi kezdeményezések földalatti jellegének mítosza még mindig él. A második nyilvánosság művészeti törekvései, például Halász Péter Dohány utcai lakáselőadásai az elmúlt ötven év újabb kísérleti projektjeire és a fősodorbeli kultúrájára is nagy hatással voltak (erről bővebben lásd: Zoknik a kisszobában – nagy lakásszínház-kalauz, Magyar Narancs, 2019. március 31.). Ám az alternatív játszóhelyek, így a lakásszínházak is megnyíltak mindenki előtt, s a kultúra privát terei egyre sokszínűbbé váltak. A színházi előadásoknak és performance-oknak otthont adó helyszínek ma már egyéb programokat, beszélgetéseket és szalonesteket is befogadnak, gyakran más művészeti ágaknak, például a képzőművészetnek is teret biztosítanak, miközben az élmény vitathatatlan exkluzivitása mellett a társadalom marginalizált csoportjainak bemutatásáról, bemutatkozási lehetőségéről sem feledkeznek meg.

A szabadság szigetei

A programkínálat sokszínűségére és a tér adta lehetőségek krea­tív kihasználására jó példa a KuglerArt Szalon, amely a szórakoztatás mellett az érzékenyítésre is nagy hangsúlyt fektet. A Sütő utcai lakás, Kőszegi Edit otthona kezdetben galériaként működött, és mivel az egyre gyakrabban rendezett előadások, illetve szalon­estek mellett továbbra is megmaradt a lakás ezen funkciója, a falakon alig találni üres helyet, padlótól a plafonig sorakoznak a cigány festészet remekművei. Érdemes körülnézni a magasabban elhelyezett alkotások között is, mivel éppen azok vezetik a tekintetet a nagyszoba plafonjának egyik sarka felé, ahol a KuglerArt történetének fontos darabja található. A díszes fa plafonrészlet a szalonnal együtt költözött a Sütő utcába, a korábbi, Szent István téri házból, amelyben Kőszegi Editék annak idején egy egész kulturális központot működtettek, és még a lépcsőházban is voltak kiállítások.

A Szent István téren hivatalosan 2011-től működött a galéria. „Ott elsősorban szalonestek voltak, és csak egyetlen színjátszó csoportunk volt. Ennek a csoportnak volt a tagja Fátyol Kamilla, aki a költözés után felvetette, hogy meghívna másokat is. Beszervezett egy-két csapatot, aztán egyszer csak már nem is kellett szervezni, mert egymás után jöttek a jelentkezők” – idézte fel a lakásszínházi működés indulását a Narancsnak Kőszegi Edit. Ugyancsak fordulópontnak bizonyult a Kugler­Art számára, amikor Hajdu Szabolcs lakásvetítéseken más helyszínek mellett itt is bemutatta Ernelláék Farkaséknál című filmjét. „A vetítés után Hajdu Szabolcs kiállt és azt mondta, ő itt többet nem vetít, ő itt játszani fog. Végül három előadását hozta ide, attól kezdve pedig nagyon gyorsan híre ment, hogy lehet itt játszani.”

A KuglerArt Szalonban hetente három-négy előadást rendeznek. Az eredetileg játékfilm-forgatókönyveket író Kőszegi Edit előbb dokumentumfilmeket készített, majd elmerült a kortárs cigány képzőművészet világában, utána jött a színház. „Szünetben vagy az előadás után az érdeklődőbbeknek általában elkezdek mesélni egyik-másik alkotóról, meg arról, hogy miért csinálom ezt az egészet. Mindig hangsúlyozom, hogy bár nagyon fontos nekem a színház, elsősorban mégis a ro­ma képzőművészet az, ami miatt a szalont működtetem.”

Ennek megfelelően igyekeznek bemutatkozási lehetőséget adni a társadalom marginalizált csoportjainak. A Rehab Critical Massnek például három előadása fut itt, korábban a FüSzi is gyakran itt mutatta be a darabjait, Tölgyesi Zoltán, azaz Miss Mandarin is fellépett, de a Háromezer számozott darabnak is volt vetítéssel egybekötött közönségtalálkozója. Mindeközben folyamatosan érkeznek gyerekek vidéki tanodákból és más intézményekből, akik első kézből, a festményeken, illetve a művészekről készült rövidfilmeken keresztül ismerkedhetnek meg a roma képzőművészettel. „Ezek a csapatok tényleg találkozhatnak itt. Azt szoktam mondani, hogy ez egy lakás-, de otthonszínház. Horváth Gáborék például, akik A Harmadik Helyet csinálják, és akik vendégként szintén voltak itt, azt mondták, hogy otthon érzik magukat. Később több előadást át is vettek tőlünk.”

Horváth Gábor önmagát „színházmániás” embernek tartja, viszonylag nagy lakásukat ezért szerette volna úgy átalakítani, hogy az alkalmas legyen színházi előadások, jazzkoncertek és kortárstánc-előadások megrendezésére. Otthonukban idén szeptemberben már a nyolcadik szezont kezdte meg a nagyjából ötven fő befogadására alkalmas lakásszínház, A Harmadik Hely.

„Nálunk havonta csak egy előadás van, de ezeket nem pusztán színháznak, hanem alapvetően társasági eseményeknek tekintem.

Iszonyú nagy szükség van olyan helyekre, ahol az emberek összejöhetnek és beszélgetni tudnak egymással. Ha nem volna elcsépelve ez a szó, akkor azt mondanám, hogy A Harmadik Hely egy polgári szalon” – mondta lapunknak Horváth Gábor, aki szerint rendkívül örvendetes, hogy a hasonló helyek és a lakásszínházak száma egyre növekszik. „Ezek a szabadság kis szigetei. Minél rosszabb kint, annál jobb egy védett zugban lenni. Valószínűleg ez is a magyarázata annak, hogy egyre több ilyen kezdeményezésről hallok.”

 

Édes Anna (A FreeSZFE előadása a Kugler Art Szalonban)

Forrás: A Kugler Art Szalon Facebook-oldala

Profit helyett szívvel

A nem hétköznapi játszó- és kulturális találkozóhelyek számának növekedésével együtt jár, hogy maga a lakásszínház fogalma is kezd átalakulni, így A Harmadik Helyhez és a KuglerArthoz hasonlóan sok helyszín elsősorban szalonként hivatkozik magára. Ebbe pedig aztán tényleg minden belefér. A művészeti galériákban rendezett esteken és előadásokon túl találni üzlethelyiségből kialakított kulturális központot, ilyen a Rózsavölgyi Szalon, és a színházi élmény gasztronómiai élvezetekkel is párosulhat, mint például a Szuterén Gasztrotérben, amely lakásétteremként ad helyet vacsorával egybekötött előadásoknak. Persze nem lehet megfeledkezni a már klasszikusnak számító FILC-ről, vagyis Fischer Iván Lakásszínházáról sem, ahol Halász Péterék munkájával közel egy időben, a hatvanas évek végén rendezték az első avantgárd színházi előadásokat és happeningeket. Igaz, utóbbi már csak nevében őrzi a régebbi hagyományok emlékét, ugyanis a KuglerArt Szalonnal és A Harmadik Hellyel ellentétben lakófunkcióval ma már nem rendelkezik.

„A lakásszínház fenntartása, működtetése veszteséges, hiszen az előadásokon kívül sok más költség is jelentkezik. A jegyárak pedig általában csak a művészek honoráriumát fedezik” – nyilatkozta Fischer Iván a Narancsnak még 2019-ben, a helyzet pedig azóta sem változott. Pusztán az előadásokból még viszonylag sűrű program mellett sem lehet fenntartani ezeket az ugyan egyre népszerűbbé váló, de lényegüket és jellegüket tekintve még mindig alternatív játszóhelyeket. Természetesen ebből fakad az is, hogy az említett terek programkínálata kivétel nélkül túlmutat a színházi előadásokon, esetenként pedig egyéb kiegészítő vagy társfunk­ciókkal is bírnak, miközben az sem ritkaság, hogy a piaci szempontok szinte teljesen háttérbe szorulnak. „Azt senki ne higgye, hogy ebből pénzt lehet csinálni, ez másért van – fogalmazott Kőszegi Edit –,

azért fontosak ezek a kis szigetek, hogy egy kicsit jobban érezzük magunkat. Azt képzelem, hogy aki ilyesmit csinál, az tényleg szívből teszi.”

Persze gyakran van átfedés a produkciók között. A Trojka Társulat például évek óta rendszeres vendég a KuglerArt szobáiban, de Minden tekintetben című előadásukat október 17-én A Harmadik Helyre is elviszik. Igaz, ez valamelyest kihat a közönségre is, hiszen a lakásszínházak által befogadott társulatok munkái iránt érdeklődők köre jórészt egybeesik a nagyobb fővárosi művészszínházak nézőivel. Horváth Gábor szerint a lakásszínházak világa mára kezd kilépni a szubkultúrából, de a KuglerArtban és náluk is nagyrészt olyan emberekkel lehet találkozni, akik a Jurányiban, a Katonában vagy a Szkénében is sűrűn megfordulnak. Arról nem is beszélve, hogy ma már a tradicionális játszóhelyek jegyárai sem sokkal maradnak el az exkluzivitásra, valamint a művészek és a közönség közötti személyes találkozásra is fokozott figyelmet fordító helyszínek belépőitől.

„Részünkről ez nem egy profitszempontú történet” – jegyezte meg Horváth Gábor, hozzátéve, hogy esetükben a havi egy előadás egyébként sem jelent olyan nagy megterhelést. „Az tény, hogy az előadás napján szét kell túrni a lakást, az ötven embert plusz a szereplőket pedig este vendégül is látjuk. Aztán másnap reggel jön a romeltakarítás, de ez hozzátartozik a dologhoz, és még ezt a részét is nagyon élvezzük.”