A nagy sikerű németországi bemutatók után itthon az Örkényben látható először a Terror szerzőjének új darabja. Az Isten a magyar jogrendre és az aktuális hazai viszonyokra alkalmazva boncolgatja az elmúlás, az önrendelkezés, a szabad akarat és a hit kérdéseit. Vagyis aktuális közösségi, társadalmi ügyeket vitatnak meg a színpadon, ahogy azt az Örkény közönsége megszokhatta már.
Az alapértelmezés szerint a cím az orvosra utal, aki azzal, hogy halálba segít, Istent játszik. Ugyanakkor Isten tágabb értelemben is megjelenik a darabban, ahogy azt Karsai Dániel is megfogalmazta a lapunknak adott interjúban: kicsoda az az Isten, aki helyettünk rendelkezik a testünk fölött és akivel szemben ezért, mint egyének, nem hozhatunk életvégi döntést? A hívő emberek válasza erre: az, aki teremtett is bennünket. Az ügyvéd viszont – aki egyébként maga is vallásos ember, és, mint mondja, „nem ma kezdte” – úgy véli, hogy a hit személyes ügy, így nem lehet jogi érvelés alapja.
Az életvégi döntés joga
Idős, bottal járó emberek. Talán érintettek, de mindenképp olyanok, akik már közelebb vannak ahhoz, hogy esetleg érintetté váljanak. És a fiatalok. Gimnazisták, orvostan- vagy joghallgatók, legalábbis a beszélgetésfoszlányokból ez sejlett ki. Ők azok, akik az október 11-ei előadáson a közönség magvát adták.
Az Isten ezen a napon némileg módosult a korábbiakhoz képest. A február óta futó darabban ugyanis most először nem Gálffi László, hanem Pogány Judit játszotta a főszerepet – az embert, aki házastársa halála után nem akar tovább élni, és ehhez orvosi segítséget kér. Jelenleg erre Magyarországon nincs lehetőség, mert aki egy ilyen életvégi döntésben segédkezik, családtag, barát vagy orvos, az – a Btk. szerint – öngyilkosságban közreműködik, ami büntetendő. Akkor is, ha nem Magyarországon teszi ezt. És akkor is, ha nem magyar állampolgár.
A másik változás a darabban egy aktualizálás volt:
az előadás végén a főszereplő felolvasta a 46 éves Karsai Dániel ügyvéd-alkotmányjogász nyílt levelét,
melyben bejelenti, hogy a gyógyíthatatlan ALS (moto-neuron) betegségben szenved: az izmokat mozgató idegsejtek fokozatosan elsorvadnak, emiatt az izmok is, ami teljes lebénuláshoz vezet. Karsai Dániel – aki praxisában maga is emberi jogi esetekre szakosodott – úgy véli, számára egy olyan élet, amelyben már képtelen bármiféle kommunikációra, méltatlan és megalázó. Ezért a strasbourgi Emberi Jogok Európai Bíróságához fordult, kérve: ő és a hasonló helyzetben lévő embertársai kapják vissza a jogukat arra, hogy életvégi döntést hozzanak. Az a tudat, hogy szabadon dönthet, már önmagában felszabadító lenne, nyilatkozta. Ügyét sürgősséggel, november 28-án tárgyalja a nemzetközi bíróság.
A Varga Zsófia és Mácsai Pál által színpadra vitt hazai Isten-adaptáció főhőse szellemileg és fizikailag teljesen egészséges, egyszerűen csak nem akar tovább élni, kívánsága viszont ugyanaz, mint Karsai Dánielé: érvényesíteni a szabad akaratát élet és halál kérdésében.
Az eutanázia – melynek jelentése szép/kegyes halál – az ókor óta foglalkoztatja a közvéleményt. Szókratész, Platón és Seneca is támogatta, de az orvostudomány megalapítója, Hippokratész például ellenezte. A kérdés, van-e joga az embernek beavatkozni saját halálának folyamatába, ma is heves vitákat vált ki. Noha Magyarországon az aktív eutanázia minden formája tiltott és büntetendő, az etikai kérdés továbbra is nyitva áll: segíthet-e egy orvos valakinek abban, hogy méltósággal fejezze be az életet?
Rendezett módon, legálisan
Az előadásban szereplő 79 éves nő, Kertész Tiborné Anna a háziorvosától (akinek decens figuráját Bíró Kriszta alakítja) kér segítséget ahhoz, hogy rendezett módon, legálisan fejezhesse be az életét. Az orvos vonakodik, ezért a nő – ügyvédje közreműködésével – nyilvános vitát szervez, hogy orvosszakértők, jogászok, és az egyház képviselőjének véleménye mentén döntsenek arról, teljesítheti-e, teljesítenie kell-e háziorvosának a nő kérését. Az előadás végén pedig a nézők – saját addig meggyőződésük és a hallottak alapján – szavazhatnak (erről lásd keretes írásunkat).
Mivel itt nem egy történetről van szó, amit lehetne spojlerezni, hanem egy régóta vitatott (de igazán máig ki nem tárgyalt) társadalmi kérdésről, érdemes a darab lényegi elemeit felvillantani.
Az asszony ügyvédje, dr. Hajnal Éva (Hámori Gabriella hatásos megformálásában) azzal kezdi érvelését, hogy a sikertelen öngyilkosságok magas számára hívja fel a figyelmet, s arra, hogy az ilyen esetek az érintetteket és környezetüket csak tovább traumatizálják. Míg a bevégzett öngyilkosságok kapcsán a mozdonyvezetőket említi, akik már távolról látják a végzetes találkozást, ami aztán egész életükben kísérti őket. Ennél az eutanázia biztosan jobb megoldás, jegyzi meg az ügyvédnő, hozzátéve:
az élet jogi szempontból nem kötelesség. De az a tudat, hogy van, lehet kiút, a meghalni szándékozók felét arra ösztönzi, hogy ameddig csak lehet, kitolja a lezárás időpontját.
Az ügyvédnő szerint nem kérdés, „az öngyilkosság bizonyos formáinak megtiltása az emberi jogok korlátozása”.
A darabban megemlítik egy svéd orvos esetét, aki segédkezett egy betegnek az eltávozásban, majd feljelentette magát, hogy tisztázza helyzetét. Megtudhatjuk azt is, hogy mióta Svájcban legális az aktív eutanázia, évente mintegy ezer, összesen több mint 10 ezer exitet („kilépést”) hajtottak végre.
A színpadon elmondják azt is, hogyan történik mindez a gyakorlatban, részletesen leírva a folyamatot, s hogy abban konkrétan mi az orvos szerepe. Az fontos, hogy a beteg képes legyen saját maga megnyitni az infúziós csapot. Megtudjuk, hogy a Svájcban eutanáziát kérő betegek átlagéletkora 78 év, az érintettek fele rákbeteg. De volt már köztük gyermek is, Svájcban erre is van lehetőség. Egyikük ALS-es volt, akárcsak Karsai Dániel.
A darabban dr. Veréb Edit professzor (Csákányi Eszter remek alakításában), a Magyar Orvosi Kamara (MOK) elnökségi tagjaként azzal kezdi, hogy miután eltörölték a kötelező tagságot, az 50 ezer tagból 35 ezren maradtak a kamarában. Majd rátér Kertészné ügyére; mint mondja, az élet szentségének elvét többféleképpen lehet értelmezni, s ebben a kérdésben az orvostársadalom is megosztott. De alapvetően az életet védeni kell, mondja, erre kötelezi az orvosokat a hippokratészi eskü. „Senkinek sem adok halálos mérget, akkor sem, ha kéri.”
„Vajon nem létezhet végzetes reményvesztettség?”
„Tisztázzuk, mi az eutanázia!” – hangzik el, majd kiderül, hogy egy aneszteziológus által végzett, nem reprezentatív hazai felmérés szerint az orvosok 45 százaléka, főleg a fiatalok, támogatják az eutanáziát. A MOK professzora viszont azzal érvel, hogy ezek a betegek „depressziósak, segélykiáltás csak, amit hallatnak, nem akarnak igazán meghalni”. Mire az ügyvédnő felteszi a kulcskérdést: „Vajon nem létezhet végzetes reményvesztettség?”
Majd felbukkan egy sokat vitatott téma: noha hivatalosan Magyarországon nincs helye aktív eutanáziának, végstádiumú betegek esetében orvosok, ápolók körében gyakran hallgatólagosan elfogadott gyakorlat, hogy „egy kicsit több morfiumot adnak azért, hogy ne legyen fájdalma a betegnek – mégha ebbe bele is hal”.
Aztán egy másik, szintén nem eléggé kitárgyalt kérdés is felmerül:
lehet-e meghalni méltósággal egy hospice-ban? Csak ott lehet!
– feleli a MOK professzorasszonya.
Az ügyvédnő felemlegeti az 1948-as Genfi Nyilatkozatot, amelyben, mint kiderül, már nem szerepel az eredeti hippokratészi eskü azon része, hogy az orvos senkinek nem ad mérget, még ha kéri sem, majd Kertészné egy ponton végképp kifakad a MOK orvosára? „Milyen etika? Úgy beszél, mintha egyfajta etika létezne! Ha ebben az országban szabad emberek élnek, elvileg, miért nincs jogom szabadon dönteni?”
Hosszú és figyelmes hallgatás után a katolikus egyház képviselője is megszólal. A főtisztelendő atya (Csuja Imre hiteles alakjában) azzal érvel, hogy ha engednék mindenkinek az eutanáziát, sok idős ember választaná ezt, hogy ne legyen terhére a családjának. Szerinte ez a kívánság pszichés zavar következménye, „amit ön akar, kedves Anna, színtiszta egoizmus” – fogalmaz az atya. Az ügyvédőnő abban egyetért vele, hogy a váratlan öngyilkosság valóban sokkszerűen hat egy családra, szégyellik is, viszont, ha mindenki felkészülhetne rá, akkor emelt fővel vállalhatnák tettüket.
„Krisztus katonájaként az ember nem dezertálhat”
„Vannak elméletek, melyek szerint a legnagyobb tisztelet jele, ha valaki orvosként vállalja az eutanáziában való részvételt” – hangzik el. Majd az, hogy orvosetikai szempontból nem kell feltétlenül a katolikus elvek szerint eljárni. Az atya, kérdésre, pedig bevallja: a Biblia nem tiltja az öngyilkosságot, és nem is ítéli el. De hozzáteszi: „egyikünk sem magunk dönt, hogy világra jövünk, így nem dönthetünk a távozásról sem”. Szent Ágostont idézi, miszerint „Krisztus katonájaként az ember nem dezertálhat”.
Az atya szerint a magyar társadalom nagy része keresztény, és az eutanázia gondolata sérti őket.
Az ügyvédnő erre nekiszegezi a kérdést: nem az lenne természetes, hogy az ember megpróbálja elkerülni a szenvedést? Mire a pap: „Cipelni a keresztet, ez az élet valódi értelme.”
Így végső soron az a kérdés marad, mi hat ránk erősebben: a szenvedéstől való félelmünk, avagy a hitünk – már ha az katolikus hit. Mert ahány hit, annyiféle viszonyulás lehet a múlandósághoz. Csakúgy mint a szabad akarathoz.
Elismeri, hogy álláspontja feltételez bizonyos hitet?
– kérdi az ügyvédnő. „Igen, elismerem” – feleli az atya. „Köszönöm, nincs több kérdésem” – zárja le a tárgyalást az ügyvédnő.
Majd Pogány Judit kér szót, és felolvassa Karsai Dániel szeptember 27-én közzétett Facebook-bejegyzését, melyben bejelenti betegségét és azt, hogy Strasbourghoz fordult.
Változó jogok
Szünet következik, a közönség szavazhat. Az aulában elhelyezett dobozokban fehér műanyag golyók, a nézők egy ilyet dobhatnak az „igen” vagy a „nem” feliratú ládába. Sűrű a levegő. A hullámzó tömegben mindenki magyaráz, érvel, vitatkozik, miközben igyekszik leadni szavazatát. Itt most valódi társadalmi párbeszéd zajlik. Mégha éppenséggel csak a budapesti értelmiség körében is.
A szünet és a szavazás után még visszatérnek a színészek, hogy elmondják zárszavaikat. „Ahhoz, hogy az eutanáziaról beszéljünk, először beszélnünk kellene a halálról”, mondja egyikük. Az alkotmányjogász (Kerekes Éva) azzal fejezi be, hogy
amiről ma beszélünk, az az emberi jogok változása,
míg a gyógyszerész doktor (Vajda Milán) szerint „az önrendelkezés a legnagyobb értek”. Az ügyvédnő pedig felteszi a kérdést: lehetséges az, hogy egy életút végén visszavesszük az embertől a szabadsága egy részét? „A szabadságtól nem szabad félnünk”, szól a zárómondat.
Az előadás után megkérdeztük Karsai Dánielt, látta-e már a darabot, s ha igen, mit szól hozzá. „Igen, láttam, nagyon gondolatébresztőnek találtam. Úgy gondolom, hogy minden fórum hasznos, ahol erről a kérdésről értelmes párbeszéd zajlik, ez a darab biztos ilyen. Igen, azt hiszem, segítheti az ügyemet” – fogalmazott az ügyvéd.
Az Istent jövő év januárjáig még hat alkalommal játsszák az Örkény Színházban.
Többségben az „igen”
Érdemes összevetni a február óta futó színdarab egyes előadásain adott közönségszavazatokat. Noha volt némi hullámzás az igenek és a nemek arányában, alapvetően az látszik, hogy az aktív eutanázia kérdésében határozott többségben vannak a támogatók az ellenzőkkel szemben. Persze meglehet, egy ilyen előadásra inkább azok váltanak jegyet, akik változást szeretnének idehaza a totális tiltással szemben, mégis, talán mondhatjuk: ami a társadalmi megítélést illeti, Karsai Dániel nyitott kapukat dönget. Viszont ahhoz, hogy e többségi akarattal a jogszabályok is harmóniába kerülhessenek, a döntéshozóknak meg kell hallaniuk az állampolgárok szavát. E tekintetben mindenképp kívánatos az ügyvéd kezdeményezése a széleskörű társadalmi párbeszédre. Ahogy szükség van az olyan művekre is mint az Isten.
Egyetért Ön azzal, hogy Kertész Tiborné Anna saját kérésére, orvosi segítséggel véget vethessen az életének?
A 2023. október 11-i előadás szavazásának eredménye:
IGEN: 65,3%
NEM: 34,7%
A 2023. február 10-i bemutató óta lement előadások szavazásának eredményei a színház oldalán érhetők el.
