Zoknik a kisszobában – nagy lakásszínház-kalauz

Színházat gyakorlatilag bárhol lehet csinálni: láttam már előadást villamoson, átépítésre váró zsinagógában, plázában, fitneszteremben, a kőbányai pincerendszerben, múzeumban, kocsmában… És persze lakásban, ami külön műfaj a helyspecifikus színházon belül.

Amikor a hatvanas, hetvenes években a színház mint forma válságba került, mert eszközei teljesen elidegenedtek az élettől, „Halász Péter hamar rájött, hogy nem a színházat kell életszerűvé tenni, hanem az életet színházzá” – írta Pályi András. Ez a törekvés már a zuglói művelődési házban, a Kassák Klubban bemutatott előadásokban is érvényesült, ám amikor 1972-ben A skanzen gyilkosai című darab miatt megvonták a társulattól a működési engedélyt, Halászék végképp arra kényszerültek, hogy a saját életüket tegyék színházzá.

Dohány utcai lakásukban folytatták tevékenységüket, ami nem csak egyestés előadásokat jelentett: ajtajuk soha nem volt kulcsra zárva, mindig próbáltak vagy beszélgettek ott valakik. Amikor Halász néha el akarta küldeni az embereket, azt mondták, menjen el ő.
A társulat tagjai nem megélhetésért, pozícióért, jobb szerepekért dolgoztak, hanem éltek: avantgárdok voltak abban az értelemben is, hogy teljesen a meglevő – poros, klasszikus, konfliktuskerülő – színházi struktúrán kívül léteztek.

Halászék 1976-ban emigráltak, és később játszottak igazi színházakban, igazi színpadokon is, de a Dohány utcában kifejlesztett, kikísérletezett radikális látásmód és eszköztár – a kis és bizonyára belterjes közönség ellenére – óriási hatással volt a magyar előadó-művészetekre. Ez az egyik előzménye a ma egyre népszerűbb lakásszínházaknak is.

Halász Péter az első budapesti lakásszínház alapítója

Fotó: Wikipédia

Alsónadrág

Manapság nem annyira a cenzúra és a kényszer vezeti az alkotókat ehhez a formához, legfeljebb közvetve, hiszen a kultúrpolitikától korántsem függetlenül zajlik a lehetőségek beszűkülése, ami miatt a színház egyre többször jelenik meg nem hivatalos, nem a számára kijelölt terekben. Sokszor a meglévő színházi nyelvhez vagy koncepcióhoz jobban illeszthető a lakás mint helyszín. Sőt, a mai magyar színház személyességet előtérbe helyező vonulatában vannak olyan előadások, amelyeket nem is lehetne játszani máshol, mert kiindulópontjuk a lakás, azaz a saját történetekkel átitatott, intim tér.

Budapesten jelenleg két olyan produkció is fut, amelyekben az alkotó lakása nem pusztán helyszíne, hanem anyaga is az előadásnak. Az interaktív, hangalapú performanszokkal foglalkozó Somló Dávid és a hagyományos néző-előadó felállást előszeretettel felborító koreográfus, Vass Imre összeszokott alkotópáros.

„Amikor Imre lakásán dolgoztunk egy előadáson, olyan erős élményeink lettek az otthoni próbákról, hogy elhatároztuk: egy másik munkánkban be fogjuk mutatni a hétköznapi terek élményének színháziasságát” – fogalmaz Somló. „Testközeli szituációban akartuk megmutatni, hogyan lesz egy hétköznapi használati tárgyból vagy otthoni mozzanatból inspiráció, hogyan ferdülnek művészetté a dolgok, és hogy milyen képlékeny a színház és a hétköznap, a kint és a bent közötti határ” – teszi hozzá Vass.

Az IITTHHOONN-t Vass VIII. kerületi laká­sán lehet megnézni a körülményekhez képest meglepően színházias térben: a tízfős közönség két sorban helyezkedik el, a hátul ülők az alkotók által ácsolt emelvényen, ahogy illik – csak azt nem tudni, hogyan fér hozzá így Vass a zoknijaihoz a kis szobában. A vendégségérzet által megteremtett közvetlenség ettől rögtön vissza is vonódik, de ettől is csak jobban látszik, milyen ez a tér.

És amúgy is szépen felépített és megkoreografált show-műsort látunk, aminek meghökkentő, installációszerű jelenetei kizökkentenek a megszokotthoz és az újdonsághoz, az állandósághoz és a változáshoz, az otthonhoz és a kinti világhoz való viszonyunkból. Lebontódik és mássá épül át az a személyes tér, amelyben a lakónak rutinszerű köze van a tárgyaihoz. Az első jelenetben például elemeire hullik szét az alapzaj: először csak folyamatos zúgást hallunk, majd a két alkotó felváltva kapcsol ki különböző használati tárgyakat: rádiót, elektromos fogkefét, tejhabosítót.

A színháziként működő valós tér tele van szórva olyan tárgyakkal, jelekkel – alsónadrág, falvédő, képek a falon, egy meg nem kapott macska –, melyek az előadás végére motívummá válnak. „A cél az volt, hogy abból táplálkozzunk, ami már eleve ott volt, nagyon kevés tárgy került be az előadás kedvéért.

Nekem volt egy napom, amikor kitakarítottam és rendet raktam a helyszínül szolgáló szobában: nyolc és fél óra alatt az összes tárgyamat megfogtam, megmozdítottam, rendszereztem és elpakoltam. Tökéletes példája annak, hogyan tud organikusan és egészségesen összefonódni a munka és a magánélet” – meséli Vass. Somló hozzáteszi: „A lakásban ugyan nincs egyetlen növény sem, de mi szétpakoltunk jól látható helyekre vagy húsz növényes könyvet, melyeket véletlenül találtunk.”

Réti Anna koreográfus is a saját lakásába invitálja a nézőket legutóbb a Trafó által szervezett Nextfeszt keretében látható Majdhaleszidőm című előadásában (kritikánkat lásd a Magyar Narancs 2018. november 8-i számában).

„Először csak a téma volt meg, a szülővé válás, és ehhez folytattam kutatásokat, interjúztam más szülőkkel. De aztán egyre inkább a személyesség irányába mozdultam el – egyébként minden munkafolyamatban megvannak ezek a stádiumok, amikor kifelé nyitok, és aztán befelé fordulok. A saját történetemről szerettem volna beszélni, amelyben nyilván benne van mások története is, és akkor került a helyére minden, amikor kitaláltam, hogy nálunk legyen. Ettől olyan lett az egész, mint egy valóságshow: életszagú, és szerintem nem is működne a saját laká­so­mon kívül, például egy olyan lakásszínháznak kialakított lakásban, ahol, mondjuk, sosem jártak gyerekek” – mondja Réti.

„A próbafolyamat során sem éreztem, hogy kisgyerekes anyaként még jobban be lennék zárva a lakásba, mert attól is átalakult a tér, hogy játszhattam benne, az pedig rengeteg időt adott, és pont felszabadító volt, hogy nem kellett eljárnom máshova próbálnom” – idézi fel Réti, hogyan fonódott össze az ő esetében is szerencsés módon a munka és a magánélet.

Nincs elbújni hely

Míg Halászék teljesen törvényen kívül léteztek, addig ezek a lakásszínházi előadások olykor még támogatást is kapnak. Réti először a MU Színházban tervezte bemutatni a Majdhaleszidőmet, és amikor beadta a pályázati módosítást az NKA-hoz, először vissza akarták vonni tőle a támogatást. Meg kellett győznie a döntéshozókat, hogy nem alibizinek a lakásszínházzal, és az előadás tényleg meg fog valósulni. A nézők egyébként hivatalosan nem vesznek belépőjegyet, ehelyett becsületkasszába fizetnek némi pénzt, átlagosan 2 ezer forintot – pontosan ennyi volt a Somló Dávidék által ajánlott hozzájárulás az IITTHHOONN megnézéséért is.

A ruhatáras-büfés, klasszikus színházi terekben bejáratott stratégiák más szempontból sem működnek. A néző a lakásszínházakban nem tud a bársonyszékbe süppedve elbújni, és az alkotók sem a színpad éteri és biztonságos távolságából játszanak bele a sötétbe. A néző még inkább kukkolónak érezheti magát, mert akár azt is kilesheti, házigazdái milyen olvasmányokat tartanak a vécében. (Igaz, Somló és Vass be is csapott minket azzal, hogy olyan tárgyakat helyeztek el a lakásban, amelyekek díszlet voltára csak az előadás után jöttünk rá.)

Több figyelem hárul a nézőre is, ami lehet felszabadító, de feszélyező is. „Ez minden alkalommal más. Van lazább és óvatosabb közönség, ez a finomhangolás szintjén engem is befolyásol előadás közben. Vannak, akik az elején zavarban vannak, attól félnek, esetleg majd hozzájuk szólnak, de mindig érzem, hogyan engednek fel az előadás alatt, hogyan lazulunk le a végére. Ilyen szempontból is fontos, hogy ne legyenek üres székek, mert ha már két-három fővel kevesebben vannak, nem működik a tömeghatás, a nézők kevésbé érzik magukat biztonságban” – magyarázza Réti Anna.

Valami bizarr

Az elmúlt évekből számos olyan projektet sorolhatnánk, melyekben – ha nem is ennyire organikus módon, de – egy lakás szolgált az előadás helyszínéül, például a HOPPart és Kárpáti Péter Szörprájzpartija, amely aztán más terekbe is bekerült. Ilyen az _eddig, Edward Bond drámája, az InSite produkciója, amely a közvetlenségből fakadó energiákat megpróbálta az előadást követő beszélgetésbe, közös gondolkodásba becsatornázni.

A Kaposváron végzett Kiss-Végh Emőke és Ördög Tamás műhelye, a Dollár Papa Gyermekei pedig lényegében saját színházi nyelvet kísérletezett ki lakásszínházi projektjükből. Náluk fordított a házigazda és a vendég szerepe: lényegében bárki megrendelheti saját lakásá­ba az Ibsent a nappalimba! című produkciójukat, amit tíz éve mutattak be, és csaknem 230-szor játszottak azóta. Bár a társulat mostanra már sokfelé és sokféle produkcióban dolgozik, a lakásokban játszott Hedda Gabler-adaptáció még mindig fontos nekik.

„Ez egy alap. A kísérletező kedv indította be, és nagyon örülök neki, hogy ilyen hosszú széria lett belőle. Színészként óriási rutinra tettünk szert váratlan helyzetek megoldásában, mert mindig más helyszínen és körülmények között adjuk elő. És bár játszottuk már cégeknél vagy Szabó Ervin fiókkönyvtárakban, a lelke ott van ennek a projektnek, hogy mi bemegyünk egy valós térbe, és az ott lakók arra az időre lemondanak a tulajdonjogukról, és elfogadják, hogy az történjen, amit mi akarunk.

Ettől nagyon bizarr, főleg a házi­gazda számára, és ezért is szül minden előadás újabb megrendelést, mert a többi vendéget elkezdi izgatni, hogy nála hogyan működne. Így Budapest összes kerületébe eljutottunk már, és olyan helyeken is játszottunk, ahol a nézők egy részének mi voltunk az első színházi élménye. Van abban valami bizarr, amikor ott vagyunk egy lakásban, és valaki azt mondja nekünk: ezelőtt még sosem volt színházban…”

A lakásszínházaknak több projektre kialakult, „intézményesültebb” formája is létezik. Rövid ideig Vasvári Emese színésznő működtetett belvárosi lakásában színházat, ahol – egyéb játszóhely híján – az általa rendezett darabokat mutatta be. A Maladype társulat esetében bázis, elsősorban próba- és játszóhely a Mikszáth téri lakás, ahol a helyszín adott­ságait figyelembe véve készülnek előadások, legyen szó Csehovról, Genet-ről vagy a kiábrándult kommunista, Kravcsenko önéletírásából készült monodrámáról (de egyébként itt mutatták be először az otthon témájára organikusan építő Ernelláék Farkaséknált is).

A bázis persze arra is alkalmas, hogy találkozó­helyként funkcionáljon, intenzívebbé, színesebbé téve az alkotók és a közönség közötti kapcsolatot.

A KuglerArt Szalon és Fischer Iván Lakásszínháza (FILC) lényegében befogadószínház. Ez a lakásszínházak másik fontos előzményét, a mecenatúraként is működő nagypolgári szalonokat idézi fel. Az előbbi nemcsak magánlakás, hanem galéria is, amelynek fő profilja a cigány képzőművészet, és itt láthatók a Trojka Színházi Társulás, a Látókép Ensemble, a FAQ és a Láthatáron Csoport előadásai.

A FILC főleg a már futó, néhány szereplős darabokból válogatja össze repertoárját, de néha saját produkciókba is belevág. A jegyárak az átlagos művészszínházakhoz képest magasak.

„A lakásszínház fenntartása, működtetése veszteséges, hiszen az előadásokon kívül sok más költség is van. A jegyárak pedig általában a művészek honoráriumát fedezik. Mindig igyekszünk megtölteni a termet, ezen néha dolgozni kell egy kicsit, de vannak népszerű produkciók, amelyekre alig lehet jegyet kapni. A lakásszínház egyik vonzereje, hogy a nézők az előadás után is találkozhatnak az alkotókkal: a színészek átöltöznek, és csatlakoznak a közönséghez, beszélgetnek, együtt vacsoráznak. A hangulat nagyon közvetlen, bár nyilván segít, ha a szereplők jól oldják a hangulatot” – nyilatkozta a Narancsnak Fi­scher Iván.

Fischer Iván Lakásszínháza - FILC

Fotó: fischerlakas.hu

E körképből is jól látszik, mennyire különböző projekteket neveznek lakásszínháznak a törvényen kívüli antiszínháztól a polgári szalonokig. Ami viszont közös bennük, az a valódiság és az intenzív találkozások iránti igény, és a körülményeket adottságnak, nem pedig akadálynak tekintő, makacs akarat: színházat csinálni.