Nemzeti látvány

Jókai Színház, Experidance: Monte Cristo grófja

  • Csáki Judit
  • 2012. június 3.

Színház

Szem-száj és az ő ingere, az van a RaM Colosseumban, amely az újlipótvárosiak közösségi terének indult, aztán az Experidance színháza lett, mire fölépült.

Ez az igen ügyes, Román Sándor alapította és vezette társulat huszonnyolc profi táncost mondhat magáénak, házhoz szállítással - és tokkal-vonóval - együtt 700 ezerbe kerülnek egy napra (ha jól böngésztem ki a honlapjukról az összeget); van nekik hitvallásuk, mely szerint "kikapcsolódásra, pozitív elvonatkoztatásra" szeretnék bírni a nézőt, mert a hétköznapok, ugyebár, szürkék.

Elvonatkoztattam pozitíve, elnéztem a zsúfolt házat, az előadás előtt a gigantikus vásznon felvillanó reklámokat, a repertoár képeit a Markos-Nádastól a Toldi című musicalkölteményen és a Boldogság 69:09-en át a Honfoglalásig és a Nagyidai cigányokig, és nyugtáztam: ezek kellenek ahhoz, hogy a legmagasabb finanszírozású, vagyis "nemzeti" státuszt kapjon az új besorolási rendszerben egy színház. Nemzeti látvány.

És akkor még nem láttam semmit, mert csak ezután kezdődött a produkció: a békéscsabai Jókai Színház Monte Cristo grófja című musicaljét felturbózták az Experidance-szel, és ekként újjávarázsolva mutatták be a pesti közönségnek. Pozsgai Zsolt és Szomor György alkotta a művet Dumas "örök érvényű" regényéből; Szomor a dalokat szerzette, gondolom, szövegestül, valamint rendezőként is ő jegyzi az előadást, ráadásul a grófot is ő alakítja.

"Száguld az élet, nem vár, eléget", így az örök érvény, miközben a színpadon monumentális díszlet, mely egyben erősen multifunkci: a három jókora hajószerűség vitorlái például pompás vetítővásznak. A színpad közepén egy forogni képes henger a szegény Edmond Dantes, későbbi Monte Cristo grófja börtöne, melyhez sokáig hátulról, majd a forgás révén elölről csatlakozik egy kecses operettlépcső (a díszletet Fekete Péter, a békéscsabai színház igazgatója tervezte), jelezvén: a hagyományokat is lehet megszüntetve megőrizni. Látványosak a jelmezek, mert tudják viselni őket a táncosok, akik fáradhatatlanul ropják, merthogy a dalok is fáradhatatlanul követik egymást, a közönség pedig, akár egy popkoncerten, nemcsak tapsol, de még váááázik-húúúzik is. A dalokból amúgy azért nem lesz sláger, mert máris azok; a párizsi nótából például csak Edith Piaf hangja hiányzik, de az nagyon.

"A kocka fordult, az óra indult"; és tényleg: a színpad közepére belógó hatalmas óra mutatói úgy pörögnek, mint a ringlispíl, aztán amikor egyszer csak megállnak, na, ott "megáll az idő".

Szegény Dantes a börtönben - ahová ármány küldte, persze - ősz loboncot és szakállat növeszt, mire a zsákba bújva kiszabadul, de aztán snájdig grófként - Gulyás Attilát ekkor váltja Szomor György a szerepben - megint hibátlanul elegáns. Akárcsak a panoptikumkalózok, akiket fölbérel a bosszúhadjárathoz, és a Volt egyszer egy vadnyugat szájharmonikás zenéjét kellemesen visszaidézve csapatba szerveződnek.

Jönnek tűzmutatványosok is, és nagy vastaps kíséretében egy tényleg fergeteges karneváli betét következik - mondom, remek táncosok dolgoznak a színpadon. Humor is akad: a kalózok nem tudják, hogy kell villával enni, de aztán ügyesen belejönnek. És tanulság is van, íme egy: "aki tudja, fizesse meg, aki nem, úgy kell neki". Jut eszembe mindenféle erről.

"Az asszony összetör, megkínoz, meggyötör"; nem, ez nem ebben az előadásban van, mert itt az van, hogy "a szerelem meggyötör, megkínoz, összetör", meg az, hogy "a szerelem az életnek a sója".

És közben egyre jobban kell figyelnie annak, aki - például mert nem olvasta Dumas regényét, vagy mert olvasta, csak alig emlékszik a sztorira - követni szeretné a cselekményt, és elakad már a börtönből való szabadulásnál. Ezt ugyanis csak a legvégén látjuk - flashback is van, tessék. Ekkorra már - hiszen nem hiába pörög az óra ily sebesen, évtizedeket öregszünk - MC grófja belebotlik egykori szerelme és barátja fiába, és előbb megmenti, majd végzetesen összetűz vele. Hogy mennyire végzetesen, azt nem tudjuk meg; a pozitív elvonatkoztatás jegyében ugyanis nem derül ki, hogy a párbajban lelövi vagy nem lövi - én kifelé menet, afféle hivatásos poéngyilkosként felvilágosítottam néhány tanácstalan nézőt, de nem az előadás, hanem a regény alapján.

Amúgy a két intézmény fúziója jól sikerült: az Experidance egyszerűen ráült Békéscsabára, és elkészítette a hozott anyagból a saját szokásos menüjét, a revüt. Ez persze létező - vagyis létjogosult - színházi műfaj, él belőle elég jól egy egész Broadway; igaz, ott annyival igényesebben hozzák össze az alapanyagot, amennyivel a Broadway hosszabb az újlipótvárosi Alig utcánál. De hogy van rá igény, az kétségtelen; mire nincs - kérdezem.

Kellemes a hossz; a tűréshatár ennyi, nagyjából kétszer ötven perc, mert többet tényleg nehéz kibírni gondolat nélkül. Tetszett volna egyszerűbb könyvecskét írni, üzenem innen Dumas-nak, akkor lehetne büszkének lenni. "Hány el nem csókolt csók, mit őriz még a szánk" és "mennyi el nem dobbant szívverés" fokozza a kép-, hang-, érzelmi zűrzavart, míg a végén lezajlik az egymást elkerülő egymásra találás, pont olyan, mint a nescafé, hasonlít arra, amit ígér, és mégsem az, és a fináléban börtönéből szabadult sas lelkem.

RaM Colosseum, április 20.

Neked ajánljuk