Ez az igen ügyes, Román Sándor alapította és vezette társulat huszonnyolc profi táncost mondhat magáénak, házhoz szállítással - és tokkal-vonóval - együtt 700 ezerbe kerülnek egy napra (ha jól böngésztem ki a honlapjukról az összeget); van nekik hitvallásuk, mely szerint "kikapcsolódásra, pozitív elvonatkoztatásra" szeretnék bírni a nézőt, mert a hétköznapok, ugyebár, szürkék.
Elvonatkoztattam pozitíve, elnéztem a zsúfolt házat, az előadás előtt a gigantikus vásznon felvillanó reklámokat, a repertoár képeit a Markos-Nádastól a Toldi című musicalkölteményen és a Boldogság 69:09-en át a Honfoglalásig és a Nagyidai cigányokig, és nyugtáztam: ezek kellenek ahhoz, hogy a legmagasabb finanszírozású, vagyis "nemzeti" státuszt kapjon az új besorolási rendszerben egy színház. Nemzeti látvány.
És akkor még nem láttam semmit, mert csak ezután kezdődött a produkció: a békéscsabai Jókai Színház Monte Cristo grófja című musicaljét felturbózták az Experidance-szel, és ekként újjávarázsolva mutatták be a pesti közönségnek. Pozsgai Zsolt és Szomor György alkotta a művet Dumas "örök érvényű" regényéből; Szomor a dalokat szerzette, gondolom, szövegestül, valamint rendezőként is ő jegyzi az előadást, ráadásul a grófot is ő alakítja.
"Száguld az élet, nem vár, eléget", így az örök érvény, miközben a színpadon monumentális díszlet, mely egyben erősen multifunkci: a három jókora hajószerűség vitorlái például pompás vetítővásznak. A színpad közepén egy forogni képes henger a szegény Edmond Dantes, későbbi Monte Cristo grófja börtöne, melyhez sokáig hátulról, majd a forgás révén elölről csatlakozik egy kecses operettlépcső (a díszletet Fekete Péter, a békéscsabai színház igazgatója tervezte), jelezvén: a hagyományokat is lehet megszüntetve megőrizni. Látványosak a jelmezek, mert tudják viselni őket a táncosok, akik fáradhatatlanul ropják, merthogy a dalok is fáradhatatlanul követik egymást, a közönség pedig, akár egy popkoncerten, nemcsak tapsol, de még váááázik-húúúzik is. A dalokból amúgy azért nem lesz sláger, mert máris azok; a párizsi nótából például csak Edith Piaf hangja hiányzik, de az nagyon.
"A kocka fordult, az óra indult"; és tényleg: a színpad közepére belógó hatalmas óra mutatói úgy pörögnek, mint a ringlispíl, aztán amikor egyszer csak megállnak, na, ott "megáll az idő".
Szegény Dantes a börtönben - ahová ármány küldte, persze - ősz loboncot és szakállat növeszt, mire a zsákba bújva kiszabadul, de aztán snájdig grófként - Gulyás Attilát ekkor váltja Szomor György a szerepben - megint hibátlanul elegáns. Akárcsak a panoptikumkalózok, akiket fölbérel a bosszúhadjárathoz, és a Volt egyszer egy vadnyugat szájharmonikás zenéjét kellemesen visszaidézve csapatba szerveződnek.
Jönnek tűzmutatványosok is, és nagy vastaps kíséretében egy tényleg fergeteges karneváli betét következik - mondom, remek táncosok dolgoznak a színpadon. Humor is akad: a kalózok nem tudják, hogy kell villával enni, de aztán ügyesen belejönnek. És tanulság is van, íme egy: "aki tudja, fizesse meg, aki nem, úgy kell neki". Jut eszembe mindenféle erről.
"Az asszony összetör, megkínoz, meggyötör"; nem, ez nem ebben az előadásban van, mert itt az van, hogy "a szerelem meggyötör, megkínoz, összetör", meg az, hogy "a szerelem az életnek a sója".
És közben egyre jobban kell figyelnie annak, aki - például mert nem olvasta Dumas regényét, vagy mert olvasta, csak alig emlékszik a sztorira - követni szeretné a cselekményt, és elakad már a börtönből való szabadulásnál. Ezt ugyanis csak a legvégén látjuk - flashback is van, tessék. Ekkorra már - hiszen nem hiába pörög az óra ily sebesen, évtizedeket öregszünk - MC grófja belebotlik egykori szerelme és barátja fiába, és előbb megmenti, majd végzetesen összetűz vele. Hogy mennyire végzetesen, azt nem tudjuk meg; a pozitív elvonatkoztatás jegyében ugyanis nem derül ki, hogy a párbajban lelövi vagy nem lövi - én kifelé menet, afféle hivatásos poéngyilkosként felvilágosítottam néhány tanácstalan nézőt, de nem az előadás, hanem a regény alapján.
Amúgy a két intézmény fúziója jól sikerült: az Experidance egyszerűen ráült Békéscsabára, és elkészítette a hozott anyagból a saját szokásos menüjét, a revüt. Ez persze létező - vagyis létjogosult - színházi műfaj, él belőle elég jól egy egész Broadway; igaz, ott annyival igényesebben hozzák össze az alapanyagot, amennyivel a Broadway hosszabb az újlipótvárosi Alig utcánál. De hogy van rá igény, az kétségtelen; mire nincs - kérdezem.
Kellemes a hossz; a tűréshatár ennyi, nagyjából kétszer ötven perc, mert többet tényleg nehéz kibírni gondolat nélkül. Tetszett volna egyszerűbb könyvecskét írni, üzenem innen Dumas-nak, akkor lehetne büszkének lenni. "Hány el nem csókolt csók, mit őriz még a szánk" és "mennyi el nem dobbant szívverés" fokozza a kép-, hang-, érzelmi zűrzavart, míg a végén lezajlik az egymást elkerülő egymásra találás, pont olyan, mint a nescafé, hasonlít arra, amit ígér, és mégsem az, és a fináléban börtönéből szabadult sas lelkem.
RaM Colosseum, április 20.
