Bulvárszerző, darabgyáros, a Broadway találékony színműiparosa: ne higgyük, hogy csupán magyar nyelven keresgélték évtizedeken át a megfelelő, vagyis a dehonesztálóan elismerő megjelöléseket az idén augusztusban 91 esztendősen elhunyt Neil Simon tevékenységére. Legtöbbször az olcsó – habár aranyat érő – sikerek robotosát látták az íróban a világtörténelmi meg a színházi vasfüggönyön innen és túl egyaránt, s az elhúzott szájú, lekicsinylő summázásokat legfeljebb részben ellensúlyozhatták a dafke túlértékelések születésnapi gesztusai. A kegyeleti időszak most mindenesetre az utóbbi közelítésnek kedvezne, ám az alábbiakban inkább csak a karrier és a színpadi életmű néhány jellegzetességének leírására teszünk kísérletet.
„Gyerekkoromban rendszeresen kidobtak a moziból, mert olyan hangosan röhögtem. Bámultam, hogy Chaplin képes megnevettetni a nézőket. Ez látszott számomra is az egyetlen módnak arra, hogy kapcsolatot teremthessek az emberekkel. Én is vicces jeleneteket akartam írni. Olyanokat, amelyeknek hatására a közönség a padlón fetreng a nevetéstől.” Így emlékezett vissza az 1927-ben született Neil Simon arra az alapvető élményre és indíttatásra, amely azután a teljes írói pályafutását meghatározta. A középiskolás szkeccsírót csak az egyetem és a katonaság tarthatta vissza néhány esztendeig, míg végre bekerült a rádiós és tévés show-műsorok szerzői kalákájába, a bátyja, Danny Simon, Mel Brooks, Carl Reiner és az ott benjáminkodó Woody Allen társaságába.
Az említettek egyebek közt a nálunk jószerint ismeretlen komikus, Sid Ceasar műsoraiba hordták össze a hasznosítható gegeket, s ez a gyakorlat – akárcsak Ceasar frenetikusan ripacs, őskomédiás figurája – ugyancsak beépült Simon darabírói praxisába. Erre jó bizonyság A Napsugár fiúk (1972) egésze, amely voltaképp egyetlen kalaplengető tisztelgés a tévé hőskoráig viruló, zsidós vaudeville-humor, annak alaptípusai és poéntechnikája előtt. Willie Clark és Al Lewis, a két kiöregedett komikus dialógusai rendre ezt a regisztert idézik, a félreértéses bonyolítással például szinte Abbott & Costello párjeleneteit (lásd: Who’s on First?) kopírozva:
„Willie: Hallottad, hogy Sol Burton meghalt?
Al: Ne mondd!... Ki az a Sol Burton?
Willie: Nem emlékszel Sol Burtonre?
Al: Ja persze, ő volt a Belasco igazgatója.
Willie: Az Sol Bernstein volt.
Al: Dehogy Sol Bernstein. A Belasco igazgatója Sol Burton volt.
Willie: Sol Bernstein volt a Belasco igazgatója, és nem a Belascóé, hanem a Moroscóé.
Al: Sid Weinstein volt a Morosco igazgatója. Sol Burton volt a Belascóé. De hogy ki az ördög volt Sol Bernstein, arról fogalmam sincs.”
Megannyi más helyen Simon szívesen alkalmazott, a tévéshow-kban is folytatólagosan igényelt, egymondatos poénokat. Például az éppenséggel pályafutásának csapatmunkás, gagmani szakaszát megörökítő Nevetés a 23. emeleten (1993) számos pillanatában, ahol a kollektív egzisztenciális válság mélypontján elhangzik e mondat: „Ez mindnyájunk számára nehéz időszak – így ebéd előtt.”
Bohózat, vígjáték és tévészkeccs érintkezési pontját jelzi Simonnál a színészi bejövetelek, vagyis az entrée-k megkomponáltsága is. Ezek a színre lépések néha ráadásul szándékosan késleltetettek és akadályoztatottak. A Napsugár fiúkban Willie Clark ajtaja például állandóan beragad, toppantani kell a kinyitásához, míg a Mezítláb a parkban (1963) cselekménye az ötödik emeleten játszódik: lift nincs, így aztán mindenki hatásos lihegéssel, asztmatikus kifulladással indíthatja színpadi játékát.
A magyar közönség számára ezek a technikák persze Neil Simon ismerete nélkül is rég ismerősek lehetnek, elvégre a békebeli pesti kabaré közkincse ilyesmikből állt össze. No és persze Molnár Ferenc is szívesen élt egyik-másik efféle megoldással. Márpedig Neil Simon, ha rendre Csehovot emlegette is tüntető reverenciával, rengeteget tanult Molnártól, ahogyan a francia bohózatírás klasszikusaitól (Feydeau, Labiche stb.) vagy akár Oscar Wilde-tól és Noël Cowardtól. Úgy lehet, a felvonásépítkezés terén – közvetlenül vagy közvetve – épp a Plaza Hotel 835-ös szobájában kiszenvedett magyar emigránstól leste el a legtöbbet az amerikai kismester, aki legsikerültebb egyfelvonásos-füzérének cselekményét épp ebbe a szállóba helyezte. Igaz, egy emelettel lejjebb, hiszen a Hotel Plaza (1968) történetei mind a 719-es lakosztályban játszódnak. (Ez az egybeesés persze nyilván véletlen volt, és aligha rejtett hommage, nem úgy, mint az 1965-ös Furcsa pár női szereplőinek elnevezése: Cecily és Gwendoline ugyanis egyenesen Oscar Wilde Bunburyjéből vétettek.)
Ha már hommage-t említettünk, a Hotel Plaza inkább New York előtt hódolt, akárcsak Neil Simon szinte teljes életműve. A bronxi szerző őszintén – és nyilvánvalóan kifizetődő módon – rajongott hatalmas szülővárosáért, s így aztán már legelső darabja, az 1961-es Fújd meg a kürtöd is itt játszódott: az Upper East Side-on, s Manhattannek ugyanezen a környékén róják a maguk köreit A Második utca foglyai (1971), de a Pletykafészek (1988) alakjai is. New York-i Oscar Madison és Felix Ungar a Furcsa párból, de éppígy Al és Willie is, és persze ugyancsak itt „táncol” a szegény kis Charity Hope Valentine (Sweet Charity, 1966).
Akárcsak Woody Allen számára, úgy Neil Simonnak is rendre New York volt a kályha. New York és az önéletrajziság, merthogy Simon meglepően gyakran fogalmazta át színpadra és filmre a maga életét. A nyíltan autobiografikus s a felnőtté válás folyamatát érzelmesen jelenetező Eugene-trilógia (Brighton Beach Memoirs, 1983; Biloxi Blues, 1985; Broadway Bound, 1986) mellett megannyi nem nyilvánvaló ponton is saját anyagból dolgozott a drámaíró. Leukémiában fiatalon elhunyt első feleségének dévaj elevensége a Mezítláb a parkban ifjú Mrs. Bratterének alakjában él tovább, míg az asszony halála utáni újrakezdést és az új házasságot (a színésznő Marsha Masonnel) a Második fejezet (1977) tette színpadon is megtekinthetővé.
Érdekes módon az alkalmasint legsikerültebb Simon-darab, a Furcsa pár mégis valaki más életéből való. Bátyja, Danny Simon költözködött össze ugyanis átmenetileg egy tőle radikálisan eltérő természetű barátjával: trehány fickó a tüchtig rendmániással. S habár a helyzetben rejlő darabötletet még Danny ismerte fel, a megírás lehetőségét végül átengedte az öccsének. Simon a Furcsa párral jutott a legközelebb olyannyira áhított (és mi tagadás, olykor kínosan elvétett) céljához, melyet így fogalmazott meg: „Az élet egyszerre szomorú és vidám. Régebben mindig azt kérdeztem: milyen egy vicces helyzet? Ma azt kérdezem: milyen egy szomorú, és hogyan tudnám azt humorosan elmesélni?” A korábbi kudarcokat mintegy újrajátszó két párkapcsolati hajótörött jó esetben valóban nem csak nevetésre készteti a Furcsa pár közönségét.
Igaz, a túlértékelés veszélye még ebben az esetben is fennáll, hiszen voltaképp a Furcsa párról is elmondható mindaz, amit hajdan Molnár Gál Péter A Napsugár fiúkról megfogalmazott: „Köteteket lehetne írni arról, hogy Neil Simon érzelmesen vidámnak szánt színdarabja mennyi mindenről nem szól.”
Az üzembiztosan bejáratott technika, a markáns színészi egyéniségekre számító és a komikusi öntevékenységnek okosan teret engedő szerepek sora, s persze a bevezetett firma még bizonyosan jó ideig fenntartja majd a Furcsa párt, és Neil Simon több más darabját is. Az örökkévalóságról egyelőre még nem nyilatkozhatunk.
