Az Olivier Py által idén utoljára levezényelt avignoni IN fesztivál az előző évekhez hasonlóan szándékosan nem a nagy nevekre utazott, hanem az olyan fiatal feltörekvő tehetségeknek adott bemutatkozási lehetőséget, mint Tiago Rodrigues, vagy Amir Reza Kooesthani.
Sokan nagyobb szabású fesztivált vártak a leköszönő igazgatótól, nem ezt, ahol egyetlen előadás sem magaslott ki a többi közül, beleértve a Le Moine noir-t is, Kirill Serebrennikov A fekete barát című Csehov novellából készült adaptációját, a Pápai Palota nyitó előadását is. E Franciaországban kevésbé ismert kis novellából az orosz rendező egy négy képből álló, mesterségesen feltupírozott operát rendezett. Az álomszerű, törékeny elbeszélésből vaskos, varázslat nélküli színpadi változat készült. Andreï Krovine, a kiváló költő feltöltődni érkezik vidékre nevelőjéhez, ahol egy feketébe öltözött remete szelleme addig kísérti, amíg csak bele nem őrül. A 19. században divatos melankolikus figura, a zsenialitás és őrület határán állva elveszi a nevelője lányát, Taniat, remélve, hogy mindannyiuk élete jobbra fordul. Az előadás három nyelven (angolul, németül és oroszul) ismétli a szereplők, végül a szellem látomását. Krovine-nak ezzel a világgal kell megbékélnie és ő a szellemet választotta nevelője földhöz ragadtságával szemben. Nagy kihívás a Pápai Palota fenomenális színpadának belakása, az elismert rendező mégis sok fél- vagy hozzávetőleges megoldásokkal él: érthetetlen például, miért terheli rá a nézőkre ugyanazt a történetet négyszer, ha nem bajlódik eltérő nézőpontokkal. Az előadást lezáró koreográfia groteszk kavalkádként kábítja a nézők azon csoportját, akik még éberen követik az eseményeket, de aztán az unalom démona csak megbénítja őket a fél órán át tartó dervistáncot nézve. A díszlet viszont bejárta azt az utat, amit a rendezésnek nem sikerült: a stilizált üvegházak metamorfózisa híven tükrözi az őrületbe történőbelesüllyedést. Végül a tapsrend előtt megjelenő STOP THE WAR felirat meghozza a kétértelmű tapsot.
Miet Warlop, Milo Rau NTGent színházában negyedikként készített előadást a színháztörténetről, One Song (Egy dal) címmel. Zenei és sport performansz ez vágyról, megszállottságról és a határainkról. Zenészek játszanak sportolókat, akik edzéssorokat ismételnek újra és újra, egyre elszántabban, fáradhatatlan szurkolóikkal szemben, többek között egy pom-pom lány, és egy kivehetetlen beszédű szenzációs kommentátor-öreglány szerepeltetésével. Az énekes lohol a futópadon, a billentyűs a bordásfalra ugrik a billentyűkért, a dobos a két felszerelés között cigánykerekezik, a vonosók egyensúlyoznak vagy hasizmot erősítenek játék közben a majdnem robbanásig. Az ismétlések mintha a végtelenbe futnának, a fizikai erőfeszítések látványosan megterhelőek, az együttes energia felemelő, a zene jó. De az egy percre sem merül fel, hogy a lovakat lelövik-e.
Jan Martens az Opera Ballet Vlaanderen meghívott művészeként tért vissza a fesztiválra Futur proche (Közeljövő) című darabjával. Idén a lengyel Goska Isphording kísérte csemballón, hangszerét a Pápai Palota színpadának kellős közepére helyezve, 15 táncos folyamatos jelenlétével. A test szépségével szemben az eltérő személyiségekre terelődött a hangsúly. Ahogy minden egyes táncos eltérő koreográfiát követve, eltérő ritmusban rajzolja meg a sajátos martensi mértani teret. Az előadás hitelesen használta az élő videófelvételt, politikai üzenetként mutatva fel a minket körülvevő veszélyeket. Merész és magával ragadó előadás.
Több közel-keleti művész járta körbe az identitás és vallás, vagy a nemek kérdéskörét, színpadra adaptálva a ki- és bevándorlás fájdalmát. A libanoni Hanane Hajj Ali Jogging-ja három arab nő hagyományoktól és emancipációs törekvésektől átitatott történetét meséli el. Megbabonázva Médea gyermekgyilkos anya figurájától, Yvonne, miután fény derül férje kettős életére, két lánya megmérgezése után öngyilkosságot követ el. Két nézőnek szolgálja fel az utolsó, patkányméregtől átitatott desszertet. Yvonne a gyilkosságokat lefilmezte, de a család és a libanoni korrupt rendszer megsemmisítette a felvételt, hogy ne derüljön ki az igazság. A másik két eset sem kevésbe fájdalmas, a jelen tükrei. Hajj Ali minden alkalmat megragad, hogy az arab nők helyzetét a világ elé tárja.
Az iráni Amir Reza Koohestani a migránsok helyzetének kafkai káoszára keresi a megfogalmazható kérdéseket az En Transit (Úton) című előadásában. Anna Seghers önéletrajzi regénye a migránsok útját követi Marseille-ből a chilei Santiagoba. Koohestani adaptációja hidat épít a múlt és jelen közé. Négy nő játszik számos figurát: rendőrt, menekültet, amerikai konzult, ügyvédet vagy Marie-t és Seidlert, a regénybeli párt. Ám a díszlet összezavarja a regénybeli helyszíneket, elveszünk az üveg- és kamerakavalkádban.
A libanoni rendező, Ali Chahrour nem először szerepel Avignonban, most a Du temps où ma mère racontait (Az idő, amikor anyám…) című darabja a Chahrour család történetén keresztül mesél a libanoni társadalmat szétszakító témákról. Ali Hout és Abed Kobeissy élő zenéjétől kísérve beszél Hassan a nagynénje, Fatmeh fiának 2015-ös rejtélyes szíriai eltűnéséről. Mint minden munkájával, Ali Chahrour ezzel is egyetemes női hősöknek állít emléket. Most rituális képekből, családi fotókból, visszajáró lelkekből, a gyász és a halál kérdéseiből építkezik a rituális zene ritmusára.
A fesztivált Kae Tempest költő, előadó és Hinako Omori multi-instrumentalista The Line Is a Curve koncertje zárta, ritkán látott felfordulást okozva a nézőtéren, felkavarva a nézőket. A Poetry Book Society által a jövő költőjének nevezett Kae Tempest a társadalmi problémákról, félelmekről, az állandó kérdéskényszerről beszélt. A költői sorok skandálása egy zeneműben teljesedett ki: Tempest kiforrott, lüktető koncertje szívbe markoló, a költészet és zene ünnepe.
Az előadások ősztől európai turnéra indulnak.
Köszönjük Gerzsenyi Beának a fordításban nyújtott segítséget.
(Címlaéképünkön: részlet a Le Moine noir című előadásból. Fotó: © Christophe Raynaud de Lage/Festival d'Avignon)
