„Pályáznék, csak nem tudom, kivel”

Kincses Réka rendező

Miért meghatározó egy társadalom számára a migrációról szóló vita? Hogyan változott meg Berlin multikulturális közege? Saját történetei megírásáról és megrendezéseiről beszélgettünk, budapesti, román és berlini színházi előadásokról, de filmtervei is szóba kerültek. Kivel lehet itt azokra pályázni?

Magyar Narancs: Saját darabod, friss rendezésed az Örkény Színházban nemrég bemutatott Karácsonyozzatok velünk, vagy ússzatok haza, amely egy Berlinben élő erdélyi lány, a nyugatnémet barátja és a lány szüleinek ütközésektől sem mentes együtt töltött idejét mutatja be. Mi inspirált a történet megírása során?

Kincses Réka: 2015 karácsonya. Ekkoriban került be erőteljesen a közbeszédbe is a migráció témája. Már régóta Berlin olyan negyedei­ben éltem, például Kreuzbergben, ahol rengeteg a bevándorló, és épp ettől voltak ezek jó, izgalmas helyek. Korábban a szüleim is nagyon élvezték ezt, soha nem is volt téma közöttünk, pláne nem negatív értelemben. A menekültválság viszont felszínre hozott valamit, amin nagyon megdöbbentem. Az ominózus karácsonyon a menekültek ügyén kezdtünk el veszekedni. Persze, mindez csak elméleti vita volt, bár – ahogy az előadásban – valóban érkezett karácsony előtt megkeresés a gyámhatóságtól, hogy befogadnánk-e kiskorú szíriai menekültet az ünnepekre. Érkeztek ugyanis Németországba 18 év alattiak egyedül is, őket próbálták meg ideiglenesen családoknál elhelyezni. Mire visszajeleztünk, mindegyiküknek volt befogadója, akkora volt a segítőkészség. De nálunk a karácsonyi vacsorán olyanok hangzottak el, hogy Magyarország csinálja jól, és majd meglátjuk, milyen következményei lesznek a nagy nyitottságnak Németországban. Végül mindenki mindenkit halálra sértett. A végére anyukámmal ketten maradtunk, ő a végsőkig iszonyú elszántan ismételgette a frázisait, én meg a zokogás szélén azon gondolkodtam, mennyire abszurd, hogy szíriai menekülteken borulunk ki ennyire, amikor lenne csomó személyes dolgunk, amit meg kellene beszélnünk. Már akkor gondoltam rá, hogy ez voltaképpen egy színdarab.

MN: Hogyan lett belőle színház?

KR: 2019 nyarán megkeresett Sebestyén Aba, a marosvásárhelyi Yorick Stúdió vezetője, és arra kért, írjak egy színpadi szöveget a migrációról, a ki- és bevándorlás témájáról egy pályázatra. A történet ekkor ugrott be újra, és el is kezdtük a Yorickban fejleszteni, részben vásárhelyi színészekkel, részben vendégekkel. A szöveg első verziója, a történet váza ott született meg, ahogy a szerepek is ott alakultak, és lett fontossá a humor, amelynek sok helyen a nyelvi kavalkád a forrása. Ezután, a koronavírus-járvány miatt két éven át nem tudtuk befejezni a munkát, egyre nehezebb lett újra összehívni a csapatot. Közben elkészült a szöveg, és Csákányi Eszter segítségével elkerült az Örkény Színházba. Itt több fiktív szállal is kiegészült, majd a jelenlegi szereposztással is újra átdolgoztuk a történetet. Leginkább az foglalkoztatott, hogy miért töltjük fel a közéleti vagy politikai eseményeket annyi érzelemmel. Mitől válik a közélet egyszer csak teljesen személyessé, miért viszonyulunk irracionális vonzódással vagy ellenszenvvel a politika szereplőihez, pártokhoz, ideológiákhoz? S hogyan kell egy ilyen helyzetet megoldani? Látom, hogy a közélet begyűrűzik a családok életébe, baráti kapcsolatokba, és egyre mélyülnek a szakadékok. Korábban a kommunikációképtelenséget a magyar és határon túli magyar köz­életben figyeltem meg, de mára – más témák mentén ugyan – a német közéletet is átitatta.