Színház

Privát pokol

Goethe: Faust

  • Tompa Andrea
  • 2015. június 21.

Színház

„Még fogva tart ez az odú” – mondja Máté Gábor, és felnéz a saját maga vezette színház kopár falaira. Jobban szeretném, ha észrevenne minket, közönséget, vagy ha azt nem is, de legalább valami viszonyunk volna, vagy „nyilvános magánya” valódibb lenne, kicsit hasítóbb.

„Erkölcstelen gazembernek” titulálják, bár akire emlékeztet, nem gazember, hanem mindannyiunk ismerőse: köztiszteletben álló értelmiségi, művész, tudós, esztéta, megmondóember, aki szerepel a televízióban, tanít az egyetemen, színházat vezet. Hatvan felé jár, férfi, még némi férfisármja is van, domináns, macsó, mindent jobban tud, sosem hozható zavarba, nyilvánosan sosem kételkedik. Ő a szuperegónk. Véleménye felemel vagy porba sújt. Ezt a mi véleményvezérünket, az idősödő, kiégett, mindenben hitét vesztett magyar értelmiségit így még nem tematizálta a színház.

A színpadi, magányos Faust már szétégette magát, semmit nem tisztel, semmi nem izgatja, cinikus, de már abba sem öl energiát. „Csak undorát érzem minden tudásnak”, mondja. Még csak öngyilkos sem akar lenni, mint Goethénél, hanem egy kis gyógyszer-burgundi koktéllal menekül saját világából. Saját drámáját sem látja át. Schilling Árpád rendező ezt az értelmiségi történetet (nem drámát, nem tragédiát) meséli el. Kevés drámai pillanata van Faust tanár úrnak, Máté Gábor igazgató úrnak – hisz nyilván összecsúsznak itt a szerepek, meghatározó értelmiségi, művész és színész rétegei. Máté pontos, önkritikus, nem menti fel magát. Izgalmas, amikor látni a kontrasztot: ünnepelt közszereplő, majd szikkadt, szar privát alak, bármilyen valódi tettre vagy megváltó gondolatra alkalmatlan exértelmiségi.

A Faust ismeretlen ismerős. A Katona játékba hoz, elénk rak valamennyit ebből a 12 ezer sornyi, Márton László által csodálatosan, megvilágító erővel lefordított Faustból, egy szövegmonstrumból. Nem hiszem, hogy a színházkultúránkat kéne hibáztatni a szellemi restségért, hogy nem kínál időről időre nagyszabású Faust-élményeket, mint a majdnem 22 órás Faust Peter Steintől vagy a sok ezer négyzetméteren játszott Silviu Purcărete-rendezés. Színházkultúránk mi magunk vagyunk, a mi szellemi munkánk tükröződik benne.

A két estén át játszott Faust gyakran keveset mutat, száraz unalmak és vakító, bátor szökőkutak hullámoznak benne. Néha túl jón és rosszon, szinte már megítélhetetlenül, mert egyszerre unatkozom, és mégis folyton kíváncsi vagyok, reménykedő, várakozó. Sok kielégületlenség marad utána, mégsem hagy békén ez a szellemi vállalás. És aztán egy-egy kép, inkább csak egy, egyetlenegy, ha szigorú vagyok, amikor szöges ostorral végigvágnak a hátamon.

A „tanár úr” a valóban virágzó, tiszta, jobb sorsra érdemes Margarétát úgy szerzi meg, mint egy cipőt a boltban. Fizetés nélkül sétál ki vele: neki ez is jár. Mészáros Blanka e. h. játssza Margitot, inkább belülről gyönyörű, belső fénye van, mint senkinek ezen a színpadon szerepe szerint. Éppen addig érdekes a férfi számára, míg vízszintesbe helyezi, és minden érzelem nélkül, technikailag letudja. Mi pedig passzívan nézzük, bár ordítani kéne. Máténak szinte egyetlen valódi izgatott pillanata, amikor kizöldül számára az elszáradt világ, hogy ezt a lányt követeli mephistophelesen. Azzal a villámló tekintettel, amikor a játékba betör az igazi, már ijesztő, valódi vágy: „Figyelj csak, szerezd meg a kislányt!”

A pokol tehát itt van. Mint az Éden Hotel erőszakjelenete, amit képtelen voltam végignézni. Itt majdnem ugyanaz. Csak épp az iszonyat tudatosságát adják hozzá, amit úgy is hívunk: kritikai nézőpont. Nem szükségszerűen művészet, itt az. Rámutat, tudatosít. Elköveted? Veled teszik? Jóváhagyod?

A Faust I–II világa totálisan zárt. Istentelen. És hát így aztán ördögtelen is. Egyetlen rés sincs a falon, amelyen valami transzcendencia picit betörhetne. Az ördög inkább valami e világi alak, mutatványos, cirkuszi figura, játékos, aki az életet élvezi – és Kulka János tényleg üdítő. Inkább ő fékezi meg a Faustot, mindenesetre több benne a morál, mint a kiégett tanáremberben. Neki zöld az élet aranyfája, nyála is elcseppen, úgy élvezkedik egy-egy fiatalember, kisfiú láttán.

Elvben értem, hogy lehet ennyire istentelen egy goethei–fausti világ, azonban a darab sok pontján – különösen a 2. részben – ez az istentelenség, a transzcendens és kulturális távlatok hiánya igen beszűkíti a művet. Schilling műve földhözragadt – abban az értelemben, hogy csak a szűk, fizikai világ létezik, se Isten, se pokol, se mitológia, semmi szürreális-transzcendens, egyszóval egy olyan képzelet, ami a szoba terein kívül feltételezne valami másféle szellemvilágot, akár kulturális örökséget. Ezt a világot nem hagyta el az Isten, mert soha nem is járt itt.

Különös és sokféle játékmódot mutat ez a színpad – ez új a Katonában. Schilling semmilyen érzelmi azonosulást nem enged meg a játékmódban. Nem érzelmekre, hanem a szellemünkre akar hatni – Goethéhez hű szavakkal. Máté Gábornak valamiféle kiengedett ener­giával kell játszania, a kiégés energiájával, mondhatni, és nem mindig tud teljesen lemeztelenedni. És még van bőven másféle játékmód: a kisfiú és a női kórusok civilsége (gyakran kicsit öncélú díszítőelem), a Katona társulatának karakterszínészete (Keresztes Tamás intenzív energiamunkája, Bán János modorossága). Erről a színpadról legmesszebb Monori Lili sugárzik, számos szerepében – ő csak itt és most tud beszélni, minden valóban megtörténik vele, amit mond. Az ő szavai mögött valódi, „túlnani” fenyegető erő sugárzik, késeket dobál a szóval. Csodálatos szellemiség. A 2. részben Haumann Péter és Székely B. Miklós kettőse inkább megfáradt Csehov-hősöket idéz, talán ez a csehovi allúzió tudatos is, izgalmasak ketten. Székely B. minden mondata igaz, irtó pontos, személyes megszólalás. Gyönyörű döntés az „öreg” Heléna, akit Bodnár Erika alakít.

A Faust 1. részét csupasz térben játszatja Schilling, inkább megtagad mindent – magát a reprezentációt is, a textusra irányítja a figyelmet, kemény szellemi munkát követel színpadon és nézőtéren. A második rész értelmezése ellentmondásosabb: egyrészt „műalkotásként”, díszletként remek Ágh Márton tere, amelyet Faust szobájaként olvashatunk, igazi kellemes, zsúfolt, szedett-vedett, jól szerkesztett értelmiségi tér, a 70-es évektől, mondjuk, az ezredfordulóig felgyűjtött rengeteg cuccal. Ám Faust szellemi kalandjai ebbe a térbe kényszerülnek, Faust nyúzott köntösben, papucsban csinálja végig a felvonást, minden goethei szellemi-mitológiai torna ide zárul be, mintha csak az ő elméje játszana önmagával. Érteni vélem, hogy a kultúra, mitológia, a természet átalakítása, a nagy kulturális örökségek – mindaz, ami a Faust 2. részében le van írva – mostanra üres szavak egy értelmiségi poros lakásában és fejében. S bár színpompás ez a felvonás, kórussal, játékokkal, maga az egész kissé vékony.

Goethe bizonyos értelemben megbocsát Faustjának, amikor angyalok segítségével égbe küldi, Schilling azonban nyomtalanul tünteti el, csak nyűtt papucs és óra marad utána, semmilyen alkotás, semmi lenyomat. Mint aki itt sem járt, ebben a világban. Sem Isten, sem Faust.

Katona József Színház, május 11. és 14.

Neked ajánljuk