Tánc

Bozsik Yvette Társulat: Antigoné

Színház

A társulat nem először dolgoz fel antik tragédiát, és nem először nyúl operához. Kíváncsian várakozom: mit lehet kezdeni a táncban a határozott motívumokkal, a nyers erővel és közismert történettel, ami az Antigoné? És mit Carl Orff operájával, amely a narrációt mégiscsak szövegszinten kínálja? Tud-e újat toldani ehhez Bozsik?

A válaszok sajnos nem mind pozitívak, s többnyire ezek is csak a második felvonásban kezdtek el derengeni. Akkor rajzolódott ki egyfajta ív, és állt össze valami az ógörög maszkokat felvonultató, egyiptomi reliefeket is idéző koreográfiából. Bátornak kellett volna lenni – a színházi álarcoknak helye lett volna az egész előadásban. Az értelmezés próbál hangsúlyokat kirakni: a halott fivér és Kreón befolyásának felcserélődése talán a legizgalmasabb; s így az igazi főszereplő a rossz döntéseihez is következetesen ragaszkodni akaró uralkodó, s az őt mindig kísérő elhunyt árnya lett. Antigoné és Iszméné kettősében is inkább utóbbi volt erőteljes, Antigoné figuráját egyedül az ítélet utáni öngyilkosságig vezető elzárás jelenete emelte meg.

Orff zenéje viszont nagyon is jól ült, ahogy a színpadképre sem lehet panasz. A tükröződő fényes táncfelület, a fényekkel való játék megteremtett egyfajta szürke-barna, archaikust idéző, ám időtlen pátoszt. A teret és a fényt, úgy tűnik, jobban tudták használni, mint a testet magát. A kar táncosainak összjátéka néhol zavaróan szétesett; a ritmustalan, egységet megbontó hibák sora szinte megdöbbentő volt. Ennél persze nagyobb baj, hogy a rendezés sokszor borzasztó kényelmesre sikeredett. Hosszú percek zajlottak mozdulat, történés nélkül, míg a színpadon állók várták, hogy az énekelt szöveg meséljen helyettük. Pedig valahogy azt képzelném, úgy kell ennek működni, hogy a tánc narrál – ha leveszem a szöveget, akkor is értsem: itt az Antigoné zajlik. Ehelyett szüntelenül hullott a temetést szimbolizáló könnyű, barna por.

Müpa, május 15.

Figyelmébe ajánljuk

A képekbe dermedt vágy

Az Aspekt című feminista folyóirat társ­alapítója, Anna Daučíková (1950) meghatározó alakja a szlovák és a cseh feminista és queer művészetnek és a kilencvenes évektől a nemzetközi szcénának is.

Emberarcú

Volt egy történelmi pillanat ’56 után, amikor úgy tűnt: a szögesdrótot ha átszakítani nem lehet ugyan, azért átbújni alatta még sikerülhet.

Fától fáig

  • - turcsányi -

A Broke olyan, mint egy countrysláger a nehéz életű rodeócowboyról, aki elvész valahol Montanában a méteres hó alatt, s arra ébred, hogy épp lefagyóban a lába.

Kis nagy érzelmek

Egyszerű és szentimentális, de mindkettőt büszkén vállalja Baltasar Kormákur filmje. Talán az Előző életek volt utoljára ilyen: a fordulatok és a hősök döntései néha elég vadak, de sosem annyira, hogy megtörjék az azonosulás varázsát, az érzelmek őszintesége pedig mélységes hitelességet kölcsönöz a filmnek.

Nincs bocsánat

Az előadás Balássy Fanni azonos című kötetéből készült. A prózatöredékekből összeálló, műfajilag nehezen besorolható könyv a 2020-as években felnőtté váló fiatalok életkezdési pánikhelyzetéről ad meglehetősen borús képet.

Az individuum luxusa

  • Balogh Magdolna

Igazi szenzációnak ígérkezett ez a láger­napló, hiszen a mű 1978-ban csak erősen megcsonkítva jelenhetett meg a szerző magán­kiadásában, többszöri kiadói elutasítás és a publikálás jogáért folytatott 12 évnyi küzdelem után.