A társulat nem először dolgoz fel antik tragédiát, és nem először nyúl operához. Kíváncsian várakozom: mit lehet kezdeni a táncban a határozott motívumokkal, a nyers erővel és közismert történettel, ami az Antigoné? És mit Carl Orff operájával, amely a narrációt mégiscsak szövegszinten kínálja? Tud-e újat toldani ehhez Bozsik?
A válaszok sajnos nem mind pozitívak, s többnyire ezek is csak a második felvonásban kezdtek el derengeni. Akkor rajzolódott ki egyfajta ív, és állt össze valami az ógörög maszkokat felvonultató, egyiptomi reliefeket is idéző koreográfiából. Bátornak kellett volna lenni – a színházi álarcoknak helye lett volna az egész előadásban. Az értelmezés próbál hangsúlyokat kirakni: a halott fivér és Kreón befolyásának felcserélődése talán a legizgalmasabb; s így az igazi főszereplő a rossz döntéseihez is következetesen ragaszkodni akaró uralkodó, s az őt mindig kísérő elhunyt árnya lett. Antigoné és Iszméné kettősében is inkább utóbbi volt erőteljes, Antigoné figuráját egyedül az ítélet utáni öngyilkosságig vezető elzárás jelenete emelte meg.
Orff zenéje viszont nagyon is jól ült, ahogy a színpadképre sem lehet panasz. A tükröződő fényes táncfelület, a fényekkel való játék megteremtett egyfajta szürke-barna, archaikust idéző, ám időtlen pátoszt. A teret és a fényt, úgy tűnik, jobban tudták használni, mint a testet magát. A kar táncosainak összjátéka néhol zavaróan szétesett; a ritmustalan, egységet megbontó hibák sora szinte megdöbbentő volt. Ennél persze nagyobb baj, hogy a rendezés sokszor borzasztó kényelmesre sikeredett. Hosszú percek zajlottak mozdulat, történés nélkül, míg a színpadon állók várták, hogy az énekelt szöveg meséljen helyettük. Pedig valahogy azt képzelném, úgy kell ennek működni, hogy a tánc narrál – ha leveszem a szöveget, akkor is értsem: itt az Antigoné zajlik. Ehelyett szüntelenül hullott a temetést szimbolizáló könnyű, barna por.
Müpa, május 15.