Magyar Narancs: Nagybátyád volt Boncz Géza humorista. Inspirált, hogy te is a színjátszás felé mozdulj?
Boncz Ádám: Igen, de ez csak később tudatosult bennem. Ő már 1974-ben, bőven a születésem előtt Pestre költözött, a Humorfesztivál harmadik helyezettjeként a Rádiókabaré rendszeres írója és előadója lett. Ám a nyarakat – mivel imádta Szegedet – velünk töltötte. Még csak 16 éves voltam, amikor elvesztettük őt, de addig furcsa barátság alakult közöttünk. Gézivel jópofa párost alkottunk. Én pici és alacsony voltam, ő pedig kétméteres hegyomlás. Mi voltunk a szegedi Stan és Pan. Engem, mivel akkoriban Presley-frizurám volt, Séróbárónak hívott. Délutánonként csörgött a telefon: „Mi van, Séróbáró, ráérsz?” Látszatra nem voltak különösebben nagyszabású programjaink, ültünk kávéházakban, sétálgattunk, ő pedig kommentálta a világot. De én nagyon csíptem, amikor jöttünk-mentünk a városban. És azt is, amikor láttam a szembejövő ismeretleneken, hogy a puszta jelenlététől elkezdenek mosolyogni. Számomra ebben nem a hírnév vonzása volt lenyűgöző, hanem annak felismerése, hogy Géza a munkájával mennyit jó percet tudott adni, mennyi örömet.
MN: Neki mi volt abban a poén, hogy veled lóg?
BÁ: Nem tudom. Talán jó közönség voltam. Őszinte, csillogó szemű. De volt is mit értékelni, folyamatosan ontotta a poénokat. Nem szórakoztatni akart, így működött. Jólelkű ember volt, de nem szerette, ha valaki nem kedvesen szól hozzá. Ilyenkor viccel vágott vissza. Egyszer például egy boltban, amikor megkérdeztük, van-e banán, az eladó csak barátságtalanul vakkantott ránk. Mire Géza: „Csak azért kérdem, mert van kint három kamion, behozzuk?”
MN: Az eddigi munkáid inkább komorabb darabok, a humor sosem vonzott?
BÁ: Mindeddig valóban a drámaibb előadások találtak meg, de egyre inkább behúz a humor. Nagyon kényelmesen érzem magam vígjátékokban, talán valóban örökségem ez a furcsa, kissé kifordított, poénokra járó agyműködés. Mostanában elsősorban a szavak nélküli humor érdekel, a Chaplin és Buster Keaton örökségéből kinövő physical comedy előadások nyűgöznek le. A műfaj mai képviselői közül sokra tartom a nemrég a Slava’s Snowshow-val nálunk is bemutatkozott Szlava Polunyin vezette orosz társulatot. Tavaly pár bohócukkal együtt dolgoztam Moszkvában egy olyan sportrendezvényen, ahol már gyógyult rákos gyerekek vetélkedtek. De humorista nem lennék.
MN: Nagyon hamar színpadra kerültél.
BÁ: Már a középiskolában csináltunk előadásokat. Az első a Ments meg, Uram! című film általam készített átirata volt, és Gimesi Dóri – azóta gyerekkönyvíró és a Budapest Bábszínház dramaturgja – rendezte. Az eredetiben Sean Penn – akit itt én hozok – egy halálraítéltet alakít, akit meglátogat a Susan Sarandon megformálta apáca, és a film egésze olyan hatalmas kérdésekre fókuszál, mint a bűn és a bűnhődés, az emberi szenvedés maga. Visszaemlékezve is azt gondolom, vállalható előadás lett. Híre ment a városban, így amikor Valló Péter megrendezte a Szegedi Nemzeti Színházban A Janika című Csáth Géza-darabot, és a temetkezési szolga pár mondatos szerepét nem tudta kiosztani, engem ajánlottak. Ott is maradtam. Kicsi, de jó szerepeim voltak akkoriban, remek lehetőségek, hogy megtanuljam a szakma alapjait. Aztán Pataki Ferenc színésszel arra gondoltunk, magunk is csinálunk valami izgalmasat. Elővettük a Teljes napfogyatkozás című darabot – amiből a népszerű film is készült –, és egy négyszereplős (három színész és egy balett-táncos) darabot írtunk belőle. Egy akkor induló szegedi szórakozóhelyre adaptáltuk, az elég lebujszerű volt, hozta a régi Párizs hangulatát. Kemény előadás lett, nem volt benne semmi finomkodás. Ez a meleg tematikájú, szókimondó darab 2004-ben nagyot ütött. Akkora híre lett, hogy a színház be is vette a repertoárjába, négy évig játszottuk. Az akkori igazgató, Székhelyi József pedig felajánlotta, hogy a korábbi vendég státuszomat váltsuk fel társulati tagságra.
MN: Az fel sem merült, hogy itthon is jelentkezz a Színművészetire?
BÁ: De felmerült, csak nem jutottam tovább a harmadrostán. A rá következő évben a másodikon sem. Maradt a gyakorlat. Ma azt gondolom, nem lett volna a lelkemnek való akkor, és talán később sem. Sosem felejtem, amikor először kiderült, hogy nem sikerült. Álltam a Vas utcában, és csörgött a telefonom. Hogy hol vagyok a III. Richárd próbájáról. Ahol a legnagyobbakkal, Törőcsikkel, Kulkával, Szervéttel játszottam. Végül aztán 23 évesen vettem egy nagy levegőt, és kimentem Londonba egy pár hetes kurzusra. Bántott nagyon a korábbi kudarc, persze, de ha felvesznek, talán nem vágok neki Amerikának. Nem képzeltem el előre semmit, mentem a megérzéseim és a vágyaim után. Kiskorom óta szerettem angolul beszélni, szerettem, hogy értek egy másik rendszert. Az izgatott, tudok-e angolul játszani. Erre ez a londoni időszak kitűnő volt, a képzésre a világ minden tájáról jöttek nem anyanyelvi tanulók. Aztán Lee Strasberg iskolájában tanultam New Yorkban. Róla sokat tudtam már, több könyvet elolvastam a módszeréről, ő importálta a Sztanyiszlavszkij-módszert Amerikába. Meg amúgy is vonzott a kinti metódus, ami a színész személyiségére épít. Ott nem akarnak szétbontani – ahogy a legenda szerint az itthoni színészképzésben –, hanem az erősségeinkre fókuszálnak.
MN: Egy iskola elvégzése ad valami garanciát?
BÁ: Nemigen. Máshogy működik kint a rendszer. És ennek jó oldalai is vannak. Tartanak például felkészítést a meghallgatásokra, mert a castingoknak is van egy csomó praktikus fogása, ami elsajátítható. És volt Business of Acting óránk is, ahol az önmenedzselést tanítják. Erre itthon is lenne igény. Tényleg hatalmas a piac, rengeteg színész van, ez nehezíti a pályát.
MN: Egyik legnagyobb sikered a Sorstalanságból készült monodrámád volt. Korábban Kertész senkinek nem adta oda a jogokat a színpadi adaptációra.
BÁ: Először pár levelet váltottunk, leírtam, miért fontos nekem a mű. Aztán épp otthon voltam Szegeden, amikor csörgött a telefon. Anyám sápadtan mondta, Kertész Imre keres. Azt sem tudtam hirtelen, hol vagyok. De Kertész a beszélgetés végén megadta az engedélyt. Arról kérdezett, mi fogott meg a művében, de aztán inkább csak rólam faggatott. Szerintem pusztán a megérzéseire hallgatott, elhitte, jó kezekbe kerül a főműve. Később többször beszéltünk, és kiderült, nagyon szereti a fiatalokat, és szereti New Yorkot. Az engedély birtokában kerestem meg Visky Andrást, felvázolva a félelmeimet, és azt, hogy engem a dolog lehetetlensége is izgat. Ő erre azt felelte, hogy ez tényleg olyan szinten lehetetlen, hogy bele kell vágni. Már a darab felolvasószínházi változatáról beszámolt a kinti magyar újság, és nem feledem a csillogást Kertész szemében, ahogy olvasta. Szerették? – kérdezte. – És értették? A darabot korábbi tanárom, Gia Forakis amerikai rendező rendezte. Nagyon fontos volt számomra, hogy nemzetközi csapattal dolgozzak. Giában talán másképp csapódott le a történet, mint egy magyar rendezőben. Az biztos, hogy ő is érzékelte az árnyalatokat, a lépcsőfokokat. Ő egyik ágon görög, a nagyanyja pedig lengyel zsidó volt. Azt mondta, ez volt élete egyik legfontosabb munkája, közel került a történethez és a saját családi gyökereihez is. Sajnos Kertész soha nem látta élőben a produkciót.
MN: A Sad but True című, Pankovits Nikolett kint élő énekesnővel és zenekarával készült előadásotok is magyar vonatkozású.
A Carnegie Hall nagyon komoly koncerthelyszín. Ezt is csak úgy ki lehet bérelni?
BÁ: Alapvetően ki lehet bérelni a színházakat, de nem úgy működik a rendszer, hogy bárki kiveheti őket. Komoly felvételi procedúrán mentünk át, és sokat segített a Lincoln Center-beli sikeres koncertünk. A szigorú rosta állomásai az anyagbeküldéstől a személyes elbeszélgetésig terjednek. Szóval nagyon büszkék vagyunk, hogy felléphetünk ott. Maga a műsor régi magyar slágerek különös – jazzes és világzenei – feldolgozásán alapul, ahol a dalokat az én felolvasásaim kötik össze. Az estnek van angol és magyar változata is.
MN: Miért most jöttél vissza?
BÁ: Sokan kérdezik ezt, kicsit hülyének is néznek. Az időzítés nem a legjobb, de a dolog sem egytényezős. Egyfelől hiányoztak a szüleim, másfelől úgy éreztem, hogy a város ritmusa, ami a húszas éveimben rímelt a sajátomra, most egy fokkal gyorsabb a számomra komfortosnál. És e ritmust most Európában találtam meg. Vonzottak az itthoni kreatív energiák is. Kint – mivel nehéz összeszedni az anyagi bázist egy-egy produkcióhoz – az előadások egy fokkal kommerszebbek a kelleténél. S hogy a közeg lehúzna? Nem hagyom magam zavartatni. A magam eszközeivel és a kint megtanult világlátással, a munkáimmal egy másik szemléletet igyekszem közvetíteni. Hiszek benne, hogy ilyen lépésekkel indulhat el a változás. Hiszek a generációmban. Biztosan fogok falakba ütközni. Oké, megmászom, lukat fúrok, rajzolok rá ajtót.
