Az Ego Trip című darab zavarba ejtő színházi helyzettel szembesíti a nézőt. Mintha az előadók intim, önmagukkal vívódó pillanataiba, belső monológjaiba tekinthetnénk be. Mégsem magánügy ez, mert az előadóművész dilemmáin keresztül a színház ontológiai kérdéseit vonultatják fel nekünk. Jasmine, Laura, Péter, Pawel, Ricardó és Bandi – ahogy magukat előadás közben játékosan nevesítik is a különböző nemzetiségű és képzettségű előadók – megmutatja, kik lennének ők a színpadon, ha azt csinálhatnák, amit a pillanatnyi lelkiállapotuk diktál. Vagy lehet, hogy épp azt mutatják meg, hogy mi, nézők mit csinálnánk, ha a helyükben lennénk. Hova bújnánk egy csupasz térben, milyen félelmek, mániák törnének elő? Tiszta paradoxon az egész: nem törődik a színházi szabályokkal, miközben szigorúan konstruál. Míg az elején a néző elfoglalja helyét, különös, a break- és a fátyoltánc között meghatározható mozgást végez egy félmeztelen férfi a színpadon, a cocker spánielek életéről szóló angol nyelvű könyvvel az arcán. Mikor a nézőtér megnyugodott, újrakezdődik az előadás, lehull a könyv, a táncos kimosolyog, és magával ragad. Indul a rejtőzködők laboratóriumának karneválja a világot feljelentő deszkákon. Középen egy rendeltetésszerű használatra nem kerülő mikrofon provokál. Jön a bundába bújtatott arcú, görcsös nő, egy napszemüveges díva, aki kacérsággal leplezi zavarát, feloldódni képtelen férfi hordja magát faltól falig darabosan, aztán felbukkan egy másik, aki dobozba akarja rakni a szavakat a saját szabályai szerint. Néha egymást biztatva pusztító erejű és jól koreografált falkába rendeződnek, de van, hogy a díszlet önálló életet él, és arra kell figyelni, aztán ismét valamelyikük egotripje kerekedik felül. Nincs leállás, fenséges túlzásaikkal elutaztatják a közönséget személyiségük rémséges és bolondos belső tájaira, miközben mégis színházat látunk, egy kifogástalan kortárs előadást.
MU Színház, március 6.
