Magyar Narancs: Kisfiad születése óta az előző évadban vállaltál először több munkát. Milyen megint benne lenni a sűrűjében?
Ónodi Eszter: Igen, öt éven át csak évi egy bemutatóban szerepeltem, de most úgy alakult, hogy három premierem - a Mizantróp és a Dilettánsok a Katonában, majd az évad végén Az ember tragédiája a Szegedi Szabadtéri Játékokon - és három beugrásom is volt. Így májusra sikerült feltornásznom az előadásszámomat az elég kemény 22-re, de akkor szóltam is az igazgatómnak, hogy ha lehet, vegyünk ebből kicsit vissza, és így is lett: most csak az évad második felében lesznek bemutatóim - egészen meglepő módon mindkettő a zenés műfajban.
MN: Mikor átveszel valakitől egy szerepet, nem félsz, hogy ahelyett, hogy rád koncentrálnának, inkább összehasonlítgatnak majd a kolléganőddel?
ÓE: Az ember ezt tudomásul veszi mint a beugrás nyilvánvaló és elkerülhetetlen velejáróját. Olyankor is vannak az emberben kétségek és félelmek, mikor tőle vesznek át szerepet. Mindenesetre ha elvállalok egy beugrást, akkor nem az esetleges összehasonlítgatás foglalkoztat a leginkább, bár nulláról kezdeni nyilván sokkal jobb, mint a kolléganőd ruháját a saját méretedre szabatni. Rezes Judit szerepét vettem át a Sáskákban, Jordán Adéltól pedig lényegében visszavettem a Portugált, ami anno velem indult, illetve beugrottam a Nemzeti Színház Három nővérébe Péterfy Bori helyére. Utóbbira nagyon kíváncsi voltam, egyrészt mert mindig izgalmas egy másik társulatban kipróbálni magam, másrészt kíváncsi voltam erre az újszerű színpadra állításra, amiről igencsak megoszló véleményeket hallottam, harmadrészt a szerző miatt - Csehovot játszani alapból fantasztikus. Nagyon élvezem, főleg, mert iszonyú nehéz: két próbával kellett beállnom, így minden előadást úgy élek meg, mint egy hendikepes vadászrepülő-pilóta az éles bevetést.
MN: Mikor éveken át kevesebb szerepet vállaltál, nem tartottál attól, hogy majd szép lassan elfelejtenek?
ÓE: Én az úgynevezett jelenlétemet sohasem a színházi munkásságommal értem el, hanem a filmekkel, hisz' azok hozták meg az ismertséget és a némileg fokozott médiaérdeklődést is. Így azt, hogy a színházi ténykedésem során nem fordult felém akkora figyelem, nem mondhatnám, hogy bármiféle változásként éltem meg. Egyébként pedig színésznek lenni teljesen kiszámíthatatlan, még csak arra sem lehet számítani, hogy akkor találják meg az embert a szerepek, amikor épp jobb passzban van. Volt olyan filmfőszerep-felkérésem, ami a szülésem után öt hónappal érkezett, és egyszerűen tudtam, hogy nem vagyok sem lelkileg, sem fizikailag abban az állapotban, hogy elvállaljam, míg egy évvel korábban csak arra vártam, hogy végre megcsörrenjen a telefon - akkor persze nem jött semmi.
MN: Oké, a nagyközönség valószínűleg inkább a filmekből ismer, de miután 15 éve játszol a Katonában, és jó pár nehéz szerepen túl vagy már, a színház világában is előkelő helyed kell, hogy legyen.
ÓE: Nézd, amikor az embert megkeresik a színházban, hogy lesz egy pártolótagsági-kampány, és négyünknek szólnak (Ónodi Eszter mellett Haumann Péterről, Nagy Ervinről és Tenki Rékáról van szó - I. Zs.), hogy lesz egy fotózás, aminek az a lényege, hogy a mi arcunkkal adják el a színházat, akkor az ember először nagyon boldog és büszke. Ugyanakkor, mivel alapból kételkedő ember vagyok, a második gondolatom rögtön az volt, hogy ennek a felkérésnek nyilván az az oka, hogy mi négyen a filmjeink, illetve a belőlük eredő ismertségünk, esetleges népszerűségünk okán talán jobban elérjük a célközönséget. Szóval az, hogy én mentem el fotózni, nincs arányban azzal, hogy a Katonán belül hova pozicionálnám magamat.
MN: Úgy gondolod, van rajtad valamiféle bélyeg a színházi berkeken belül? Ónodi Eszter, "a filmes csaj"?
ÓE: Volt időszak, amikor így éreztem - főleg a közönségfilmek és a velük járó felhajtás idején. Azóta talán a színházi szakma is elfogadott, és egy ideje talán már nem úgy látnak, mint valami kis hullócsillagocskát. Mindenesetre az eddigi színházi pályám során még nem csináltam meg azt a szerepet, amire azt mondhatnám, hogy "na, ezért fognak rólam utcát elnevezni". De legalább lesz min dolgoznom a következő 30-40 évben.
MN: Pár éve úgy nyilatkoztál, hogy a színpadra lépve néha úgy érzed, a közönség kétkedve, nem túl barátságosan fogad.
ÓE: Valóban volt ilyen, de ma már ezzel nem foglalkozom, mert ez olyan szintű paranoia, hogy ennyi idősen és ennyi színházban töltött évvel a hátam mögött ezt már nem engedem meg magamnak. A színészben borzasztó erősen ott van a vágy, hogy "Szeressetek, szeressetek!", de én már elfogadtam, hogy nem fog mindenki szeretni - ez van.
MN: A közönségfilmes népszerűség és a színházi elismerés nem tud együtt járni?
ÓE: Nem is a közönségfilm a gond, hanem a sikerÉ Sokáig volt az emberekben egy olyan, hogy "na, akkor most derüljön ki, hogy van-e valami alapja ennek a nagy felhajtásnak, mutassa meg, mit tud valójában". De most már tudom, hogy ez csak egy teljesen egészséges ellenszenv, ami egyébként tök természetes, és Magyarországon szinte kötelező érvényű.
MN: Volt olyan időszak, amikor lényegében nem készült nélküled magyar film.
ÓE: Igen, ezt még a Narancs egyik szerzője is megemlítette anno, hogy úgy látszik, törvény írja elő, hogy nekem minden magyar filmben szerepelnem kell.
MN: Ezzel párhuzamosan elég masszív médiajelenléted is volt, aztán egyszer csak eltűntél.
ÓE: Hát, igen. Szültem egy gyereket. És nem siettem el a visszatérést. Majd mikor megint elkezdtem dolgozni, közvetlenül egymás után két filmet is forgattam, csak mivel ezeket még nem mutatták be, és a jelen helyzetben senki sem tudja, hogy mikor fogják, ezeknek a munkáknak egyelőre nincs semmi látszatja. Mondjuk Dyga Zsombor filmje, az Utolér legalább a szemlén ment, a Deák Kriszta rendezte Aglaja utómunkálatai pedig remélem, hogy egyszer befejeződnek. Az egy nagyon szép és nehéz munka volt, de még egy kockát nem láttam belőle. Nagyon fura érzés, hogy együtt élsz egy szereppel - ami az Aglaja esetében majd' három év, mert az intenzív, több mint 40 napos forgatást követően többször utóforgattunk -, aztán nem sül el. Szóval a látszat ellenére én tényleg dolgoztam, így a vászon hiányát annyira nem éreztem. Most meg, hogy nincs filmgyártás, elég egyértelmű a helyzet.
MN: Úgy tudom, az áldatlan állapotok ellenére felmerült számodra pár filmszerep.
ÓE: Áh, hagyjuk! Ígéretek vannak, és totális bizonytalanság. Senki nem tud semmit. Én már nem is találkozom filmes emberekkel, mert nincs miért, és csak a sajtóból informálódom.
MN: Te is azon színészek közé tartozol, akik a színházi fizetésüket a filmezéssel pótolták ki.
ÓE: Enyhén szólva... Nem akarok itt nyavalyogni, de ez a helyzet minden szempontból borzasztó, abszolút érezzük a filmezés hiányát.
MN: Akkor mi lesz most? Reklámok?
ÓE: Én már rég letettem arról, hogy elítéljek bárkit is azért, mert reklámban vagy szappanoperában szerepel. Nyilván az embernek ilyenkor kemény döntéseket kell hoznia, hogy mi az, ami megéri, és mi az, ami már nem. Mindenesetre semmi nincs már kizárva, lehet, hogy előbb-utóbb kénytelen leszek olyan felkérést is elvállalni, amilyenre korábban nemet mondtam volna.
MN: Térjünk kicsit vissza a médiajelenlétedre, ami egy időben óriási volt, majd szinte teljesen megszűnt.
ÓE: A bulvármagazinokban való szereplést, interjúadást teljesen tudatosan hagytam abba. Egy idő után azt éreztem, hogy egyszerűen nem tudok már mit mondani. Nyilván van egy határ, ameddig a sajtót beengedem az életembe, és amikor folyamatosan azt éreztem, hogy azt a határt feszegetik, akkor visszavonultam. Ami nem is baj, mert már egyfolytában ugyanazt ismételgettem; mintha benyomnának egy gombot, mire én felmondom a kötelező szöveget - már én untam magamat a legjobban. Meg azt is láttam, hogy kezd egy új trend kialakulni, kezdenek - hogy úgy mondjam - más szakmák képviselői szerepelni a magazinokban, olyan emberek, akikkel nem sok közösséget tudok vállalni.
MN: Ahhoz képest, hogy mennyit foglalkoztak veled, a magánéletedet teljesen meg tudtad óvni.
ÓE: Erre az elejétől kezdve nagyon odafigyeltem, bár - mivel a lelkem mélyén nagyon zárkózott vagyok - valahol ösztönös volt az, hogy bizonyos témákba egyszerűen nem voltam hajlandó belemenni. Emellett az élettársam és a családom is egyértelművé tette, hogy nem akarnak ebben a cirkuszban részt venni. Egyébként bulvárszempontból rettenetesen unalmas életet élek; semmi "Döbbenetes!", semmi "Sokkoló!" nincs benne.
MN: Nagyon erős osztályba jártál a főiskolán, többek közt Fullajtár Andrea, Elek Ferenc, Rába Roland, Mundruczó Kornél voltak a társaid. Ennyi tehetség hogy fér meg egy kis közösségben?
ÓE: Mi mint közösség nem nagyon működtünk. Nem voltak fékevesztett bulik, nem látogattuk meg egymást a nyári szünetben, viszont nagyon jól tudtunk együtt dolgozni. Ha meg a munka jól megy, akkor az, hogy emberileg hogy vagyunk vagy épp nem vagyunk egymással, teljesen lényegtelen.
MN: Rivalizálás volt?
ÓE: Szerintem minden osztályban van, de olyan klasszikus színészrivalizálással, amilyet a filmekben látni, sosem találkoztam, szóval még egyszer sem fordult elő, hogy valaki a takarásban elgáncsolt volna, vagy összekente volna a jelmezemet disznózsírral. Zsámbéki (az osztályfőnökük - I. Zs.) ebben is nagyon jó volt: olyan kulturáltan és intelligensen közelített hozzánk, hogy még a kevésbé intellektuális emberek is rengeteget tudtak tőle tanulni.
MN: Láttam a neten azt a nagyon kedves kis videót, amiben verset mondasz a fiadnak. Nem gondoltál arra, hogyÉ
ÓE: Kiadjak egy meselemezt? Isten ments! Az tényleg jó lett, de mint minden jó dolog, teljesen véletlenül és váratlanul jött. Ettől még nagyon nem szeretnék és nem is fogok bekerülni abba a bizonyos kismama-színésznő kategóriába, aki ontja magából a meselemezeket, és ha kell, ha nem, viszi a gyerekét haknizni.
MN: Õ hogy viseli, hogy megint elkezdtél teljes erőbedobással dolgozni?
ÓE: A májusi pörgést leszámítva végig sikerült 15 és 19 között tartani az előadásszámomat, és az még kibírható. Mellesleg szerintem minden színésznek ennyi lenne az ideális. Mivel lehetőségem volt fokozatosan visszatérni, egyikünk sem élte meg nagy, drámai elszakadásnak azt, hogy mostanában többet dolgozom. Az egy remek dolog, hogy az utóbbi években úgy tudtam a színházban létezni, hogy nem volt olyan kényszerem, hogy folyamatosan választanom kelljen a színház meg a családom között. Ettől függetlenül minden évadnyitón izgulok, hogy vajon megtalálnak-e azok a szerepek, amiknek örülhetek, vagy ez most inkább amolyan parkolópályás év lesz, azaz többet leszek a családommal.
MN: Több helyen is elmondtad, hogy igyekszel teljesen szétválasztani a színésznő énedet és az otthonit. Van valami bevett trükköd arra, hogyan jössz le egy szerepről, mielőtt hazamész?
ÓE: Most nincs olyan szerepem, ami olyan lejövetelt igényelne, hogy éjfélig pörögjek. Utoljára a Trakhiszi nők volt olyan, hogy már reggel úgy ébredtem, hogy "Jaj, istenem!", de lejönni olyankor is jó volt - mindig felkészülni a nehezebb. Minél drámaibb egy szerep, annál felemelőbb utána: olyankor érzem magam a legjobban, amikor egy nehéz este után lemegy a függöny. De lehet, hogy egyszerűen csak olyan ember vagyok, aki - a színpadon is - jobban szeret nevetni, mint sírni, így egy-egy nehezebb este után mindig megkönnyebbülök, hogy "Jaj, de jó, már nem kell tovább ezt csinálnom!" (Nevet) Oké, kicsit sarkosan fogalmaztam, de a lejövetel tényleg nem nagy kunszt. Szerintem aki azt állítja, hogy a nagy átélés meg nem tudom, mi miatt még a taps idején is benne van a szerepben, az egyszerűen kamuzik. Én olyankor már egész máson szoktam gondolkodni, vagy csak figyelem, hogy milyen arcot vágnak a nézők, ami néha elég szórakoztató, máskor meg inkább bosszantó tud lenniÉ Mindenesetre, hogy meghajláskor már én vagyok ott, és nem a szerep, az egyszer biztos.
