Színház

Az évad legszebb szerelmi jelenetét meglepő módon egy Moliére-darabban látni, mely szerzőt elsősorban egyéb emberi gyarlóságok érdeklik, bár a fiatalok szerelme, mit rendszerint a szülők gáncsolnak el, gyakran jelen van a háttérben.

Miért nem támogatják a nagy cégek a művészetet? Hogyan szerezhetnek mégis támogatást a színházak? Mi számít szórakoztató és mi művészszínháznak? Mire mennének utóbbiak az állam nélkül? Az Orlai Produkciós Iroda működésén kívül ezekről is beszélgettünk.

Ellen Page hollywoodi színésznő nemrégiben egy emberi jogi konferencián vállalta fel leszbikusságát. A coming out apropóján magyar színészeket kérdeztünk arról, szerintük itthon miért vállalják olyan kevesen melegségüket, és vajon jobb lenne-e, ha nem így lenne.

Egyszerű emberek története egyszerű nyelven, termelőszövetkezeti tömegtornával, kaszaakrobatikával és fülledt népzenével. Szemnek, fülnek balzsamos ragacs, igazi formabontó, de leginkább szakmapukkasztó előadás megint.

Nehéz megmondani, hogy a kortárs színház posztdramatikusnak is nevezett ötlet- és geggyűjteményei, stíluskevercsei, petárdázó prózai-zenés humoreszkjei mitől lesznek tartalmasak vagy üresek. Két dologra gyanakszom, felidézve mindazt a sok jót, amit az elmúlt két évtizedben ez a stílus kitermelt (Marthalertől Bodó Viktorig).

A Kibbutz Contemporary Dance Company a holokauszt-emlékév nyitóeseményeként adta elő Aide Memoire című, húszéves darabját. Az egykor amatőr társulat - amelyet a libanoni határ közelében fellelhető Ga'aton kibucban alapított Yehudit Arnon 1970-ben - az erőszak ellen demonstrál, és szándéka szerint a holokauszt fiatalabb generációkra gyakorolt hatását vizsgálja az előadás során.

Az ír peremvidék kisegzisztenciáinak kegyetlen, groteszk és mégis szerethető mcdonaghi miliője helyett ezúttal egy névtelen diktatúrában járunk, ahol a társadalmi dimenzió a nézői elvárásoknak szellemes csavarokkal csapdát állító krimi alkatrészévé zsugorodik.

"Csak készüljön is el rendesen, s mutassa be valamilyen tisztes színház. Hogy ne mondjam: például maga az operaház..." - fogalmazott még 1997-ben Kovács Sándor, miután a Merlinben egy fesztiválprogram részeként előadták a Szellemidézés című Selmeczi-operajelenetet.

Ritka ma már az, hogy egy bő száz évvel korábbi darabot egy rendező úgy akarjon színre vinni - a darabban való hit, és nem a rendezői képzelet fogyatékai okán -, hogy minden díszletre vonatkozó utasítást a legprecízebben tiszteletben tart, a korhűségről és főleg a szavakról, eredeti szövegről nem is beszélve.

Hiába a politika és a szakma állapota, nem tud kiábrándulni a színházból. Legutóbbi bemutatója az I. Erzsébet a Szkénében, de ez csak apropó, hogy megbeszéljük: mi értelme ennek az egésznek.

Már majdnem minden rendelkezésre állt, hogy elindulhasson a last minute színházjegyeket értékesítő vállalkozás - csak egy ötlet hiányzott. Limbacher Tivadarnak és Szabadkai Attilának volt egy ilyen ötlete. Mindent feltettek a Ma este Színház!-ra - és bejött nekik.

Laza, epizodikus szerkezet, fejjel lefelé szemlélt világ, kiforgatott műfajiság, önreflexió, popkulturális utalásháló, némi közéleti-politikai áthallásosság és csupa poszt: -modern, -dramatikus, -kommunista.

"Én elhatárolódom ezektől a poénoktól. Szerintem egyáltalán nem voltak humorosak" - mondja egy fiatalember a párjának az előadás után. Elszólja magát, hiszen nem arról van szó, hogy nem nevetett - azt bizony szabad, nem nevetni, kritikus is megírta, és nem is durran minden petárda -, de elhatárolódni valamiféle morális, etikai, világnézeti alapon szokás.

Hogy lehet az, anya, hogy ilyen késő este ennyire jó kondiban vannak? - kérdezi tőlem a gyerek, és szájtátva nézi tovább a színpadon épülő embertornyokat a francia újcirkusz előadásán.