Interjú

"Mindent el lehet törölni"

Kaszás Gergő színész, lótenyésztő

  • Kovács Bálint
  • 2014.02.16 14:01

Színház

Hiába a politika és a szakma állapota, nem tud kiábrándulni a színházból. Legutóbbi bemutatója az I. Erzsébet a Szkénében, de ez csak apropó, hogy megbeszéljük: mi értelme ennek az egésznek.

Magyar Narancs: Amikor 1994-ben az egyetemen lótenyésztést akartál tanulni, akkori színházad, a Katona nem járult hozzá, hogy időd egy részét iskolában töltsd. Te mégis mentél, a Katona feljelentett. Miért?

Kaszás Gergő: Mert évad közben jöttem el. Zsámbéki Gábor - érthető módon - kártérítést kért, én meg azt mondtam, hogy nem fizetek. Ebből per lett, amit végül másodfokon is én nyertem meg. Zsámbékival igen jól tudtam dolgozni, és úgy éreztem, ő is kedvel engem; nem gonoszságból tette ezt, csak szerette volna, ha a bíróság kimondja, hogy nem lehet csak úgy felállni évad közben. Tüske akkor sem volt, és azóta sem nőtt bennem. Zsámbéki "vadnyugati" ember, erős morális tartással, kevés fecsegéssel. Becsülöm benne, hogy ha ő egyszer valamire azt mondja, hogy úgy van, az úgy van - most, húsz év elteltével el tudnám képzelni, hogy esetleg újra dolgozzunk együtt. Jó lenne.

MN: Azóta, azt mondják, jó nevű lótenyésztő lettél. Hogy fér ez bele az idődbe a színház mellett?

KG: Ó, az már működik nélkülem is! Ha nem nagyon van időm rá, mindent megcsinálnak helyettem. Csak fizetnem kell, mint a katonatiszt, és ha nyer a ló, visszajön a pénz. Ahhoz, hogy az ügetőversenyzés működjön, hivatásos tréner kell - olyan ez, mintha a szuperül sportoló gyereked egyfolytában edzőtáborban lenne. Amikor pedig csikó születik, bértartásban nevelkedik Zala megyében, aztán másfél-két éves korában felkerül Pestre, és elkezd edzeni, aztán futni. Azzal tudtam nevet szerezni magamnak, hogy 2010-ben Naná nevű kancám megnyerte a derbit. Az a legkomolyabb verseny, egyszer van csak egy évben, és egyszer egy ló életében. És ez egy magamfajta vidéki vándorszínésznek és kistenyésztőnek egy valag pénzt jelentett: annak az évnek a többi győzelmével együtt nagyjából egyévnyi színészi átlagkeresetet.

MN: Ha mindenről trénerek és nevelők gondoskodnak, mitől függ, hogy mennyire lesz jó a tenyésztő?

KG: Ez az elején dől el. Akié a kanca, azé minden belőle kijövő csikó - az első kanca megvásárlásánál kell nagyon észnél lenni, és én akkoriban eléggé beleástam magam a pedigrékbe. Jóval több pénzért vettem, mint amennyiért szokás, mondták is, hogy hülye vagyok, ennyiből kettőt is vehettem volna. És számít, hogy olyan helyen szülessenek a csikók, ahol tényleg odafigyelnek rájuk, még ha ez nagyobb havidíjat is jelent. Utána pedig nem mindegy, hogy milyen trénerhez adom őket - és mindehhez kell még jó 50 százalék szerencse. Mindent én fizetek havonta, az előre kiírt fix versenydíjak pedig ennek fejében az enyémek.

MN: Mint évek óta szabadúszó színészt kérdezlek: társulati színésznek tartod magad?

KG: Nagyon is. Hiszek a társulati létben, és erről az elmúlt huszonvalahány év is meggyőzött; mindenhol nagyon jó helyeken voltam. Eger volt az, ahol felnőtt, gondolkodó fejjel végig tudtam követni, hogyan épül fel, alakul ki, erősödik meg egy társulat, és ezt borzasztóan izgalmas volt látni. Ezért alakult úgy, hogy kilenc éven keresztül mindig egy-egy újabb évre hosszabbítottam.

MN: Kilenc egri éved alatt nem ajánlott szerződést pesti társulat?

KG: Nem, de engem nem is nagyon hívtak sehová. A főiskola után egyértelmű volt, hogy Zsámbéki osztályából a Katonába megyek, aztán a Bárka is olyan egyértelmű elköteleződés volt, Egerben pedig mindenki tudta, hogy nagyon élvezem a munkát Csizi (Csizmadia Tibor, az egri Gárdonyi Színház akkori igazgatója - K. B.) mellett. Persze ez annyiból megkönnyítette a dolgomat, hogy nem kellett ajánlatokon gondolkodnom. Nagy kérdés, van-e olyan színház, amelynek a hívására most egyértelműen rá tudnék bólintani. Bár pszichés okokból keveset járok színházba - muszáj szélen ülnöm, hogy legyen menekülő útvonal, különben rosszul leszek -, de a kollégákkal beszélgetek, olvasok. Nem is az érdekel, hogy egy-egy produkció tetszene-e nekem vagy sem, hanem hogy milyen munkahangulat van egy-egy helyen. Sokan nem is tudják, milyen az igazán jófajta munka; amikor nem fecserészünk, hanem tényleg keményen, de jó hangulatban, kreatívan dolgozunk.

MN: Szívesebben dolgoznál egy jobb-roszszabb előadásokat létrehozó, remek műhelyt működtető színházban, mint a szakma csúcsait verdeső, kevésbé jó munkahangulatú helyen?

KG: Igen, de hiszek abban, hogy ahol igazi klassz munka folyik, ott előbb-utóbb érdeklődés támad. Ha nem így van - és most aggódom, így van-e -, akkor nagy baj van. Szívesen mennék elszállt kollégákkal egy lesajnált színházba, amit kemény, jó hangulatú melóval tehetnénk kulthellyé.

MN: Az elmúlt években több színházban is megfordultál: egyikben sem merült fel, hogy leszerződtessenek?

KG: A Stúdió K-ban nincs olyan, hogy szerződés; szerintem, ha megkérdeznéd Zubek Adrienn vagy Nagypál Gábor vezetőket, azt mondanák, hogy tulajdonképpen oda tartozom. Kaposvárott pedig rögtön az elején felmerült, hogy leszerződjek, de azt mondtam, előbb inkább ismerjük meg egymást - így állandó vendég lettem. Így szerepeltem ott két év alatt három előadásban, de most a harmadik évben nem hívtak. Mondjuk, annyi megtörténhetett volna, hogy felhív onnan valaki, hogy figyelj, idén nincs itt dolgod - ez nem így volt, úgyhogy mindenféle kimondás nélkül most nem vagyok ott. Ez békében elfogyott köztünk; gondolom, nem győztem meg őket, hogy nekem mindenképp van ott dolgom.

MN: Szakmai értelemben mit láttál Kaposváron az elmúlt években?

KG: Így, hogy már több mint egy éve nem dolgozom ott, nem lenne korrekt, ha véleményezném a mostani helyzetet. Amit ottlétem alatt érzékeltem, az az apátlanság: Babarczy utolsó évei, Znamenák és Mohácsi egy éve, Schwajda másfél éve után jött Rátóti Zoli - hosszú, bizonytalan átmeneti állapot, ami akkor mindenhol és mindenkiben érződött. Amikor sok a türelmetlenség, bizonytalan a helyzet és rossz a közérzet, akkor a színészek könnyen nyúlnak biztos panelekhez, olyankor nem egymásból merítve próbálják megoldani a helyzeteket, és mindenki a maga bőrét menti a színpadon. Ezt a színházcsinálást jó helyeken is tapasztaltam, és mindig nagyon megrémített. Ahogyan Csizi lépésről lépésre felépítette a rendezői gárdát Egerben, ami aztán meghatározta a színház stílusát, az nagyon izgalmas és tanulságos volt. Az, hogy Mohácsi eljött, mert a város vagy Rátóti nem szerette volna, hogy maradjon, nem kifejezetten segítette ezt a folyamatot Kaposváron.

MN: A Pinceszínházban pár éve kinevezték Csizmadiát művészeti tanácsadónak. Akkor elindult valami, ti bemutattátok a Bányavirágot, aztán egy év után szép csendben felszívódott az egész. Mi történt?

KG: Ami mostanában szokott. Mindent el lehet törölni, csak akarni kell. Az a legborzasztóbb abban, ahogy most éldegélünk, hogy nincsen biztos pont. Az, hogy Csizi, akit az akkor a Ferencvárosi Művelődési Házat és így a Pinceszínházat is vezető Kőrösi Zoli hívott oda, már nincs a színházban, azért van, mert egyszer csak valamiért Kőrösi nem maradhatott tovább a helyén. Került a posztjára valaki, és majdnem mindegy, hogy ő jó vagy sem, de más emberekkel képzelte el a dolgokat. Azóta egyébként már ő sincs ott. Iszonyatos rombolások történhetnek azért, mert valaki kitalálja, hogy aki eddig ott volt valahol, menjen onnan, és még csak nem is azért, mert nem tetszik, amit és ahogy csinált, hanem hogy valaki más jöhessen a helyére. Ezzel olyan építőkockákat söpörnek le, amiket nehéz újraépíteni, és aminek a szétesése sok embernek tesz rosszat. Ha Csizi marad, nagyon izgalmas dolgok indultak volna el; ott csináltuk volna meg az egész Bányavidék-trilógiát, lehetett volna valamiféle virtuális társulat.

MN: Nem mondanám, hogy a szakma nagyon tiltakozott volna mindeközben.

KG: A szakma általában nem zár össze. A színházigazgatóknak éppen elég gondot jelent, hogy a meglévő embereiket a kevés pénz miatt ne kelljen elküldeniük. Arra fordítják az energiáikat, hogy a saját színházuk helyzetét megoldják a saját önkormányzatukkal. Családunk egyik Auschwitzot megjárt barátja debreceni gazdálkodó-földművelő zsidó családból származik. Mindenki az ő dinnyéjüket vette, és annyi mindenkivel jóban voltak, hogy egészen 1944 áprilisáig azt mondták, lehetetlen, hogy velük bármi történjen. Már mindenki mondta nekik, hogy előbb-utóbb ők is sorra kerülnek, de nem hitték el. A szakma még mindig itt tart: jó, hát ez-az eltűnt, ők meg ők nem kapnak pénzt, a függetleneket kivéreztetik - de "a mi helyünk még megvan". A politikusok pedig álságosan azt mondják: láthatjátok, hogy meghagytuk a Katonát, a Radnótit és az Örkényt. De ez nem biztosíték; ez a hivatkozás csak azt jelenti, hogy bármit bármikor elvehetnek. Csizi tíz év alatt egy eufemizmussal élve "nem a csúcson lévő" színházból létrehozott Egerben egy olyan helyet, amire odafigyelt a szakma - Vidnyánszky Attila kivételével, aki egy előadást sem látott. A kultúrpolitika és a szakma közös szégyene, hogy Csizit az elmúlt három évben senki nem kérte fel, bízta meg azzal, hogy a tapasztalatai és a létrehozott értékek tőkéjére alapozva építsen fel egy új társulatot, színházat vagy valamilyen kulturális intézményt. Miközben a szakma nagyjai kérdezik tőlem, hogy mikor csinál már Csizi egy színházat, mert úgy szeretnének oda tartozni. Már csak azért is, mert az ötvennél fiatalabbak nem pályáznak sehová, mert nem akarnak belefutni abba, hogy írnak ötven oldalt, aztán az történik velük, mint ami most a Vígszínházban. A bizonytalanság és az értéknélküliség a legrombolóbb az egészben.

MN: Sok mindent láttál tönkremenni - nem ábrándultál még ki a színházból?

KG: Szerintem baromi nagy szerencsém van. Úgy öt év után most, a 70. születésnapján beszéltem újra Zsámbéki Gáborral, aki azt mondta, látja, milyen sokat dolgozom. Pedig nem sokat, inkább nagyon jókat, amikről ezért aztán lehet is hallani. Izgalmas élet lett volna az is, ha végig ott maradok a Katonában, de akkor nem megyünk ki Mucsi Zolival Németországba 95-ben, nem veszek részt a Bárka alapításában, nem lett volna Eger, és nem hív Vasziljev Szolnokra, ahol Törőcsik Marival olyan barátság alakult ki köztünk, hogy azóta is fiamnak szólít, és nyáron még az esküvőmre is eljött meglepetésként Velemből. Nem hiszem, hogy a korosztályomban lenne olyan színész, aki több rendezővel dolgozott, mint én - és ezek miatt nem tudok kiábrándulni a színházból a rossz dolgok, a furcsa árulások dacára sem.

MN: Az interjú előtt azt mondtad: mostanában minden radikális életpályaváltást meg tudsz érteni.

KG: Egyrészt van egy szerelem: imádok játszani, imádom, ahogy az I. Erzsébetben a hetvenéves, Erzsébetet játszó Fodor Tamás szemében olyan huncutság van, amitől az ember nem tud lemondani a színházról. Sem arról az izgalomról, ahogyan a legnagyobb érzelmi átélés mélyén is folyamatosan fognom, vezetnem kell a közönséget; ahogyan őszinte vallomásokat kell mondanom a színpadon - ez megunhatatlan. De hogy ennek az egésznek mi értelme van, azon elég sokszor elgondolkodom otthon a fürdőkádban. Ezért nem is szeretek rengeteget dolgozni; csak azt érdemes csinálni, amit élvezek, és amivel lehet beszélni valamiről. Nagyon fájna, ha mindez nem lenne - és mivel nyelvhez kötött, máshol nem tudnám csinálni -, de azért felmerült már egyszer, hogy itthon mindenünket eladjuk, a feleségemmel és a Naná nevű lovacskámmal kimenjünk Új-Zélandra, vegyünk egy szőlőt, és lótenyésztésből és borászatból éljünk. Nehéz azzal szembesülni, hogy magamnak, a kritikusoknak, barátoknak és egymásnak csináljuk a színházat. Márpedig ahelyett, hogy a Bányavirágot már rég felvette volna a tévé, a békéscsabai színház előadásait közvetítik. Talán még az aczéli rendszernél is nagyobb a kontraszelekció. Amikor 1989-ben hárman megalapítottuk a főiskolai Fideszt Káel Csabával és Csányi Jánossal - három szép karrier -, kiröhögtem volna, aki azt mondja, hogy huszonöt év múlva ilyen igazodás lesz itt. Sokszor érzem azt, hogy akkor szabadabbak és egyértelműbbek voltak a beszélgetések és a viszonyok, mint most. Rémületes, hogy emberek gondolkodnak azon, kimondhatnak-e valamit. És úgy nevezem rémületesnek, hogy 88-89-ben szaladgáltam a rendőrök gumibotja elől - de akkor klassz, okos emberek között éltem. Most meg van egy betojt, ostoba közbeszéd, lesunyt szempillákkal. Néha még a cinizmust sem látom az arcokon, amikor valaki politikai érdekből valami baromságot mond, és akkor megrémülök: lehet, hogy netán tényleg ezt gondolja? Én most azt csinálhatom, amit szeretek. De tudom, hogy bármit bármikor elsöpörhetnek.

Neked ajánljuk