Színház

Szenteltvizezett bor – Székely Csaba: Bányavíz

  • Herczog Noémi
  • 2013. november 17.

Színház

VI. Benedek pápa lemondása után coming outol, mert nem bír tovább hazugságban élni. Ez persze egy minőségi angol álhíroldalon jelent meg, ahol hozzátették, hogy ez korántsem meglepő: "Nők sehol, kalapköltemények és Prada cipők - a katolikus egyház a legmelegebb intézmény a világon."

Székely Csaba ezt a megunhatatlan közhelyet választotta erdélyi trilógiájának befejező részéhez: egy radikális, mégsem ördögi Tartuffe-öt, kisfiúkat molesztáló papot, aki elsőként ítéli meg felebarátait piti bűneikért. Őt játssza Kaszás Gergő pajzán, lila és rózsaszín csíkos, de egy reverenda méltóságával viselt frottír fürdőköpenyében. A Bányavíz azonban nem eléggé élezi ki a helyzetet. A pedofília csak egy újabb bűn a káromkodás, lopás, alkoholizmus szentháromsága mellett, és sajnos keveset tudunk meg arról, hogyan éli meg ezt a pap nevelt fia, vagy akár maga a plébános; nincs olyan helyzet, ahol ezt a maga kegyetlenségében látnánk. Pedig ebben a szabad szellemű és -szájú trilógiában valaki valakit mindig magához és ezáltal ehhez a nyomortanyához köt. Ezúttal többek közt a plébános a nevelt fiát, ezért volna különösen fontos, hogy lássuk ennek a mechanizmusát a pedofília esetében. Miként ragad itt örökre a fiú "galambszart vakargatni" nagy szomorúságában.

A Bánya-trilógia első darabja szakít az idealizált Erdély-képpel, és hozzánk hasonlatos embereket ábrázol. A második és harmadik rész már egy-egy konkrét problémát jár körül, a román-magyar együttélést, illetve a pedofíliát, de mindeközben ezek is ugyanarról szólnak: sajátos szemszögből mutatják a közös, képzelt Erdélyt. Székely Csaba végre-valahára, szakítva az örök áthallásokkal, adaptálja Martin McDonagh ír nyomorát egy nekünk ismerős közegbe. Végre nincs összekacsintás, nyílt beszéd van, meg persze káromkodás egy sajátos, kitalált nyelven, szellemes, kacifántos, több mint négybetűs szavakkal. És megint itt van Csehov, ezúttal főleg a Sirály: a világvégi faluban formai újításnak minősülő, rímtelen verssel jelentkezik a magyar Trepljov, a plébános nevelt fia. Ebben a szerepben Márkus Sándor talán nem elég fura, túl jólfésült jelenség.

A trilógiák kedvelője, Csizmadia Tibor ismét részben kisrealista bohózatra, részben abszurd tragédiára, valamint most kicsit szimbolikusra is rendezi a darabot. Ami működik is így, Cziegler Balázs díszlete, vagyis egy monumentális, azúrkék konyhaszekrény előtt. A hármas tagolású konyhabútor egyszerre szobabelső és templomi triptichon, ennek a tetejére kapaszkodik fel a drámai megoldásért egy nyaktörő mutatvánnyal az öreg és szenilis, erősen rozoga házvezetőnőt játszó Bozó Andrea. Különösen szép, finom alakításában ez a túlzottan bohózati jelenet a kredencen túli, felsőbb igazságokhoz is eljuttatja az öregasszonyt.

Ha a plébános fia új formákra is jelenti be igényét, Székely Csaba nem. ' jól megcsinált drámákban gondolkodik, és teheti, mivel tud ilyet írni. Abból is származott már sok jó, ha valaki nem tudott, viszont volt erős látásmódja és személyisége, lásd Sarah Kane, Elfriede Jelinek és a többiek esetét. De a kortárs magyar írók közt kevesen tudják a klasszikus drámaszerkezetet, a pergő dramaturgiát úgy működtetni, hogy annak még egyéni hangja is legyen. Székely Csaba tudja ezt. Trilógiája kompakt és erős egész, azzal együtt fontos darabja a magyar drámairodalomnak, hogy utolsó részét kevésbé dolgozta ki, mint a többit, és hogy mindháromnak jobb az eleje, mint a vége. Ezzel a színészeket is kihívás elé állította, igazán jó szerepet talán csak Kaszás Gergőnek és Bozó Andreának írt, ők viszont megoldották úgy, hogy csak miattuk érdemes lenne megnézni a Bányavizet, ha más értéke nem is volna. De van.

Szkéné, október 10.

Neked ajánljuk