Nem poetry – tudósítás a slambajnokságról

  • Pallag Zoltán
  • 2013. november 17.

Színház

Gáci, ez kurva jó volt – cseveg egymással két gyanúsan egyetemista külsejű lány péntek éjszaka a Trafóból kifelé, maguk mögött hagyva a II. Országos Egyéni Slam Poetry Bajnokságot. Tavaly Süveg Márk Saiid nyert. Idén is: egy holokauszt slammel.

Az itthon költők és rapperek által néhány éve meghonosított műfaj még 2013 novemberében is indulatokat vált ki. Olyan rezgés van körülötte, amire nyugodt szívvel mondhatjuk, hogy példátlan. Már ha a szívünk nyugodt maradhat egyáltalán. Az utóbbi időben is többfelől érzékelhető fokozott érdeklődés a slam poetry iránt. A hvg.hu-n például szerző megjelölése nélkül közölt jófejkedő cikkben, interjúalanyoknak (Belga) feltett kérdések formájában, kerekasztal-beszélgetésről való tudósítás képében. Sajnos az orgánum rendre abba a hibába esik, amitől Umberto Eco óva inti a szakdolgozókat: nem feltétlenül kell barokk körmondatokban írnunk, ha a barokk irodalomról írunk. De nem csak a Belga, Uj Péter is kifejezte erős ellenérzéseit a műfajjal és leginkább Molnár Péterrel szemben.

Na, péntek este ők mind megkapták. Hallottunk beszólásokat a hvg-nek, a Belgának és a 444-nek. Megy itt a cicaharc mindkét oldalról, de a slammerek, ha nem is mindig szellemesek, legalább egyenesek. Az meg amúgy nettó beszarás, hogy éppen az állami rádió (MR2) kezeli a legnormálisabban a slamet, és adja neki a teret a Kultúrfitnesz c. műsorban. Hová jutott a világ.

Zeek és Hugee

Zeek és Hugee

Fotó: Pereszlényi Erika

Szóval telt ház, 500 fő a Trafó nézőterén. A színpadon az Amoeba (Boros Levente, Hock Ernő, Sági Viktor), a Kiégő Izzók vizuálja, a konferansziék, vagyis Mavrák Kata „Hugee” és Németh Péter „Zeek” – a szokásos felállás. Valamint a zsűri: Ladik Katalin, Keszég László, Bencsik Ádám „Ponza”. A színpad előtt plusz két fő zsűri a közönségből. Huszonöten versenyeznek a bajnoki címért, vagyis huszonnégyen, mivel Mészáros Péter nem lép színpadra.

Az első név, amit a két műsorvezető kihúz a kalapból, rögtön Simon Mártoné. Rögtön, mert éppen ő a műfaj egyik hazai apostola és teoretikusa. Hatalmas ováció köszönti. Fellépése kicsit olyan, mintha Keith Richards lenne a Rolling Stones előzenekara a milánói Scalában. Becsülettel odateszi magát, szinte hallom első gondolatait: ha így, hát így, show time.

Amoeba zenekar

Amoeba zenekar

Fotó: Pereszlényi Erika

Aztán jönnek a többiek sorban. Köztük igazán jó előadók, mint például Basch Péter, Győrfi Kata, Gábor Tamás Indiana, Kemény Zsófi, Müller Péter Sziámi, Tengler Gergely TG, Tolnai Eszti, Színész Bob stb. Nagy karakterek. A színpad előtt a „lakossági író”, Ficsku Pál, kezében fényképezővel dokumentálja az eseményeket. Nem hőzöng, nem szól be, élvezi. Ő az élő példa arra, hogy negyven feletti magyar író (még ha lakossági is) képes tisztában lenni egy érdekes, fontos, játékos dolog (műfaj) jelen idejével.

Mert persze voltak gyengébb produkciók, de szar produkciók nem. Hiszen ez mégiscsak egy döntő, ahol komoly arcok maradtak versenyen kívül. Mint például Pion István és párja, Szlávy Eszter, akik új szintre emelték a slam poetryt. A Trafó színpadán bemutatott produkciójukban nem csak hogy jól megfért egymással Gyurcsány Ferenc alázása és a tornaművészet, de az egész egyenesen bitang szexi volt. A szintén versenyen kívül fellépő Molnár Péter „tömegpusztító szóritmusolójában” is találtam bennhagyni valót. Nem tudom, tegnap este valahogy olyan megengedő hangulatba voltam. Öregszem. Mindegy.

Saiid

Saiid

Fotó: Pereszlényi Erika

A döntő döntőjébe végül öten fértek be: Basch Péter, Csider István Zoltán, Horváth Kristóf „Színész Bob”, Süveg Márk Saiid, Tengler Gergely TG. Erős mezőny. Olyannyira, hogy a második helyen holtverseny volt, a zsűri végül Bach Péternek ítélte a második helyet, Horváth Kristóf „Színész Bob” lett a harmadik, and the winner is Süveg Márk Saiid, akinek első produkciója egy holokauszt slam volt, igen hatásosan idézve meg a deportálások traumáját bónusz 20. századi családtörténettel, második slamje viszont maga volt a könnyed(nek tűnő) humor és szellem: előre ivott a medve bőrére, hiszen a produkció egy fiktív, és néhány perc múlva valódivá váló köszönetnyilvánítás volt az első díjért.

Saiid nagy taktikus – mondta egy ismerősöm még a döntő döntője előtt, és igaza lett. Magam részéről még annyit tennék hozzá, hogy Saiid nagy Saiid. Megérdemelten nyert.

A közönségdíjat Simon Márton kapta. A zsűri különdíját Győrfi Kata. Micsoda éjszaka volt.

november 15., Trafó

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult. 

Mozaik

Öt nő gyümölcsök, öt férfi színek nevét viseli, ám Áfonya, Barack, vagy éppen Fekete, Zöld és Vörös frappáns elnevezése mögött nem mindig bontakozik ki valódi, érvényes figura. Pedig a történetek, még ha töredékesek is, adnának alkalmat rá: szerelem, féltékenység, árulás és titkok mozgatják a szereplőket.