Az itthon költők és rapperek által néhány éve meghonosított műfaj még 2013 novemberében is indulatokat vált ki. Olyan rezgés van körülötte, amire nyugodt szívvel mondhatjuk, hogy példátlan. Már ha a szívünk nyugodt maradhat egyáltalán. Az utóbbi időben is többfelől érzékelhető fokozott érdeklődés a slam poetry iránt. A hvg.hu-n például szerző megjelölése nélkül közölt jófejkedő cikkben, interjúalanyoknak (Belga) feltett kérdések formájában, kerekasztal-beszélgetésről való tudósítás képében. Sajnos az orgánum rendre abba a hibába esik, amitől Umberto Eco óva inti a szakdolgozókat: nem feltétlenül kell barokk körmondatokban írnunk, ha a barokk irodalomról írunk. De nem csak a Belga, Uj Péter is kifejezte erős ellenérzéseit a műfajjal és leginkább Molnár Péterrel szemben.
Na, péntek este ők mind megkapták. Hallottunk beszólásokat a hvg-nek, a Belgának és a 444-nek. Megy itt a cicaharc mindkét oldalról, de a slammerek, ha nem is mindig szellemesek, legalább egyenesek. Az meg amúgy nettó beszarás, hogy éppen az állami rádió (MR2) kezeli a legnormálisabban a slamet, és adja neki a teret a Kultúrfitnesz c. műsorban. Hová jutott a világ.
| ||
Szóval telt ház, 500 fő a Trafó nézőterén. A színpadon az Amoeba (Boros Levente, Hock Ernő, Sági Viktor), a Kiégő Izzók vizuálja, a konferansziék, vagyis Mavrák Kata „Hugee” és Németh Péter „Zeek” – a szokásos felállás. Valamint a zsűri: Ladik Katalin, Keszég László, Bencsik Ádám „Ponza”. A színpad előtt plusz két fő zsűri a közönségből. Huszonöten versenyeznek a bajnoki címért, vagyis huszonnégyen, mivel Mészáros Péter nem lép színpadra.
Az első név, amit a két műsorvezető kihúz a kalapból, rögtön Simon Mártoné. Rögtön, mert éppen ő a műfaj egyik hazai apostola és teoretikusa. Hatalmas ováció köszönti. Fellépése kicsit olyan, mintha Keith Richards lenne a Rolling Stones előzenekara a milánói Scalában. Becsülettel odateszi magát, szinte hallom első gondolatait: ha így, hát így, show time.
| ||
Aztán jönnek a többiek sorban. Köztük igazán jó előadók, mint például Basch Péter, Győrfi Kata, Gábor Tamás Indiana, Kemény Zsófi, Müller Péter Sziámi, Tengler Gergely TG, Tolnai Eszti, Színész Bob stb. Nagy karakterek. A színpad előtt a „lakossági író”, Ficsku Pál, kezében fényképezővel dokumentálja az eseményeket. Nem hőzöng, nem szól be, élvezi. Ő az élő példa arra, hogy negyven feletti magyar író (még ha lakossági is) képes tisztában lenni egy érdekes, fontos, játékos dolog (műfaj) jelen idejével.
Mert persze voltak gyengébb produkciók, de szar produkciók nem. Hiszen ez mégiscsak egy döntő, ahol komoly arcok maradtak versenyen kívül. Mint például Pion István és párja, Szlávy Eszter, akik új szintre emelték a slam poetryt. A Trafó színpadán bemutatott produkciójukban nem csak hogy jól megfért egymással Gyurcsány Ferenc alázása és a tornaművészet, de az egész egyenesen bitang szexi volt. A szintén versenyen kívül fellépő Molnár Péter „tömegpusztító szóritmusolójában” is találtam bennhagyni valót. Nem tudom, tegnap este valahogy olyan megengedő hangulatba voltam. Öregszem. Mindegy.
| ||
A döntő döntőjébe végül öten fértek be: Basch Péter, Csider István Zoltán, Horváth Kristóf „Színész Bob”, Süveg Márk Saiid, Tengler Gergely TG. Erős mezőny. Olyannyira, hogy a második helyen holtverseny volt, a zsűri végül Bach Péternek ítélte a második helyet, Horváth Kristóf „Színész Bob” lett a harmadik, and the winner is Süveg Márk Saiid, akinek első produkciója egy holokauszt slam volt, igen hatásosan idézve meg a deportálások traumáját bónusz 20. századi családtörténettel, második slamje viszont maga volt a könnyed(nek tűnő) humor és szellem: előre ivott a medve bőrére, hiszen a produkció egy fiktív, és néhány perc múlva valódivá váló köszönetnyilvánítás volt az első díjért.
Saiid nagy taktikus – mondta egy ismerősöm még a döntő döntője előtt, és igaza lett. Magam részéről még annyit tennék hozzá, hogy Saiid nagy Saiid. Megérdemelten nyert.
A közönségdíjat Simon Márton kapta. A zsűri különdíját Győrfi Kata. Micsoda éjszaka volt.
november 15., Trafó
