A jobboldalon sem szeretik Vidnyánszky rendezését

  • narancs.hu
  • 2013.10.04 15:12

Színház

Vidnyánszky és a Nemzeti Színház évadnyitója, a Vitéz lélek az, aminek a rendező ígérte: az új korszak hiperszimbolikus kezdete. Ennek ugyanakkor mintha csak kevesen örülnének. A kritikai visszhangokból szemléztünk.

Nem dicsérnek: origo; revizor

„A nézőtéren teljesen más közönség ült, mint az előző évadokban Alföldi Róbert idejében, többen begurultak, amikor az előző igazgatóról kérdeztük őket, és elkaptunk néhány, Fidesz-szóvivőket is megszégyenítő lelkesedéssel beszélő rajongót. Tetszett a sok tájszólásban beszélő, népviseletbe öltözött színész, az orgonaszó és a sok vallási utalás. (…) »És hallottátok a végén? Mesés orgonaszó és végül ámen« – emlékeztetett mindenkit elégedetten az utolsó szóra az idős hölgy, aki szerint ezzel a zárójelenettel Vidnyánszky Attila Nemzeti Színháza egy csapásra »a művészet temploma lett«.” (Origo)

A darab próbáján

A darab próbáján

Fotó: MTI – Földi Imre

„Odateszi magát, ahova kell: van benne egy jóravaló székely, isteni próbatétel, annak hősies kiállása és a jól megérdemelt happy end. (…), a rendezés minimálisra redukálja a testi megnyilvánulásokat, szinte szégyenlős. »Finom, tiszta, áttetsző, tüllszerű előadást szeretnék csinálni« – írja a rendező a Nemzeti Színház magazinjában. Valóban ilyen is, a lélek túlmagasztalása mintha elzárná benne a fizikai kontaktusok útjait, ami nem tesz jót az előadásnak, hideggé és statikussá válik benne minden. A színház ugyanis nem templom, nem lehet pusztán lélekkel megtölteni, mert anyaga a test. … Az utolsó jelenetben mindenki hófehér ruhában lép a színre és boldogan sürgölődik Péter házszentelőjén, a ház fölötti deszkák orgonasíppá alakulnak. Fél perc alatt változik meg és kenődik el minden, ami egy kicsit is igaz volt ebben az előadásban. Ami helyette marad, csak a túlburjánzó giccstömeg.” (Revizor)

A kicsinek is örül: HVG

„Ez a Vitéz lélek sajnálatosan még Tamásinak sem a legjobb darabja; a Tündöklő Jeromos és az Énekes madár is sokkal jobb, pedig mindkettő korábban született. Alakjainak többsége plakátfigura, fordulatai nem annyira mesések, mint inkább következetlenek, a szerkezete aránytalan és ormótlan. (…) Vidnyánszky Attila régről ismert színházi világának jegyei nemigen vehetők észre az előadásban – és ez némi reményre jogosít a jövőt illetően; arra nevezetesen, hogy ha majd nem emblémát állít, hanem színházat rendez, akkor színház is lehet itt, nemcsak igehirdetés.” (HVG)

Nem dicsér, de értékeli a szándékot: Heti Válasz, Magyar Nemzet

„Az első reakciók alapján felemás fogadtatásra talált Vidnyánszky Attila premierje a Nemzeti Színházban. Az új igazgató személyét és/vagy rendezéseit kedvelő közönség egy része – akárcsak a baloldali, liberális kritikusok – szerint ugyanis a Vitéz lélek a direktor korábbi munkáihoz képest vontatott és helyenként unalmas.

Ha túlteszi magát [a közönség] a mű dramaturgiai következetlenségein, s azon, hogy itt most nem jut minden percre ötletparádé, de nem folyik művér sem, és a szerelem is leginkább csak vágy formájában jelenik meg, akkor értékekre lelhet. A darabbal az új igazgató minden másnál egyértelműbben meghirdette »a remény színházát«.” (Heti Válasz)

„Felszentelték a Nemzeti Színházat az évad első bemutatóján. Vidnyánszky Attila ezt már korábban megígérte; így is lett. (…) Itt köszön vissza a rendezői, igazgatói ars poetica is: »Isten és föld között indultam el, s ott megyek egyenesen végig; s majd amikor megállok, azt fogják mondani nekem: mivel hittél és meg nem tántorodtál, te vagy az ember s a magyar«.

Tamási szövege többszörösen rétegzett, helyenként viszont egyenetlen, s mára mondatainak egy része fáradtnak tűnik; komolyabb átalakító munka híján, a mai színpadon zavaró direktségeket, felesleges didakszist szül. Erre sajnos kevésbé figyelt Vidnyánszky, feltételezhetően épp a darabnak szánt manifesztumszerep okán.” (MNO)

Maga az áhítat: Magyar Hírlap

„A szombati premieren kiderült, hogy – alighanem Tamási szándékával megegyezően – a történet földrajzi kerete csak annyiban fontos, amennyiben az egyetemes üzenetet felerősíti. Vidnyánszky jó egyensúlyérzékét bizonyítja, hogy nem díszíti túl a húszas évek erdélyi faluját: nincsenek székely kapuk, cicomás fehér halina harisnyák, van ellenben korhű viselet Balla Ildikótól, éppen olyan, amilyet a kétkezi emberek valóban hordtak falun. Olekszandr Bilozub díszlete puritán és célratörő: a háttérben a felhős-hegyes táj mindössze finom motívumként húzódik meg. És persze ott a fa mindenfelé, de nem öncélúan, hanem jelenetről jelenetre a lélekállapot illusztrációjaként.” (Magyar Hírlap)

Kritikánk a darabról a Magyar Narancs október 10-i lapszámában lesz olvasható.

Neked ajánljuk