Garaczi László A tizedik gén

  • - ki -
  • 2011. november 3.

Színház

Garaczi László A tizedik gén című színműve a közelmúltban és a közeljövőben, valamint a kettő közt játszódik; a KoMa (Kortárs és Magyar, vagyis szupertrendi) előadásában, Keszég László rendezésében igazi Zeitstück látható, pillanatfelvétel arról, hogyan élünk. Jó hosszú pillanat.

A Bázis jó hely; kicsit messze van, de oda fogunk szokni. A tornaterem már majdnem színház, a fehérre mázolt bordásfalakból Cziegler Balázs jó díszletet készített, a magas dobogó alatt meg jól elférnek a zenészek: Márkos Albert, Zságer-Varga Ákos és G. Szabó Hunor. A revünyitányban már mutatkozik némi abszurd a hely, a szereplők, a stíl és téma bonyolult viszonyrendszerében. A tizedik gén ugyanis arról szól, hogy egy úgynevezett alternatív színházi csoport vezetője egy reménybeli mecénásnak megmutatja, mire is kéri a pénzt - a demo-DVD jelenetei élőben pörögnek előttünk, olykor schnellben, hisz kinek van ideje egy ilyen cuccot alaposan megszemlélni... A produkció pedig arról a bizonyos tizedik génről szól, ami a magyarok minden bajáért felelős: ezért szúrunk el mindent, na.

Metsző kritika az úgynevezett művész-értelmiségről, szerepjátszásainkról színpadon és azon kívül, köz- és magáncsődjeinkről - humorral, reflektáltsággal, zenével, tánccal. Szomorú dolog lenne, ha nem lenne nagyon is életteli, ha maga a KoMa-előadás nem működne eleven cáfolataként a benne felsorakoztatott sorscsapásoknak. De működik; Zrínyi Gál Vince fehér szmokingos társulatvezetője ugyan látványosan lerobban az előadás végére, a szeretője, Lass Bea is olajra lép, a Polgár Péter által megformált mecénás-művész is egy csődtömeg, nőjével, a Szabó Vera játszotta biodíszlettel együtt - mégis van remény. A ritmus döccen néha, a váltások olykor merevek, de a csapat - Vékes Csaba, Valcz Péter, Mohai Tamás, Fekete Zsolt és Jaskó Bálint - flott. A KoMa már megint arról beszél, amiről nem szabad hallgatni, és úgy beszél, hogy muszáj értenünk.

KoMa Bázis, október 15.


Figyelmébe ajánljuk

Aki úton van

Amikor 2021 nyarán megjelent Holi, azaz Hegyi Olivér első lemeze, sokan egy újabb izgalmas hazai rapkarrier kezdetét látták az anyagban.

A franciák megértették

Ritkán halljuk az isteneket énekelni. Néhanapján azonban zongoráznak, szájharmonikáznak és még gitároznak is. Legutóbb Párizs elővárosában, Boulogne-Billancourt-ban, a Szajna partján álló La Seine Musicale kulturális központban történt ilyen csoda.

Hitler fürdőkádjában

Lee Miller a múlt század húszas–harmincas éveinek bevállalós top divatmodellje volt, igazi címlaplány, de festette Picasso, fotózta és filmezte Man Ray, utóbbi élt is vele, és mentorálta mint fotóművészt.

Csaló napfény

Igaz, hamis, tény, vélemény, valóság és fikció. Ilyen és ehhez hasonló címkéket sietünk felnyalni a ránk zúduló információhalom darabjaira, hogy a kontroll, a rend illúziójával nyugtassuk magunkat és ne kelljen szembesülnünk vele, hogy nem létezik bizonyosság, csak kellően szűkre húzott nézőpont.

 

Gyilkosok szemlélője

A két évtizede elhunyt Roberto Bolaño minden egyes műve a költészet, a politika és a vadállati kegyetlenség együtthatásairól szól, az író regényeiben és elbeszéléseiben vissza-visszatérő karakterekkel, a költészet és a világ allegorikus megfeleltetésével olyan erős atmoszférát teremt, amelyből akkor sem akarunk kilépni, ha az hideg és szenvtelen.

Hús, kék vér, intrika

A folyamatosan az anyagi ellehetetlenülés rémével küszködő Stúdió K Színház jobbnál jobb előadásokkal áll elő. Az előző évadban a Prudencia Hart különös kivetkezése hódította meg a nézőket és a kritikusokat (el is nyerte a darab a legjobb független előadás díját), most pedig itt van ez a remek Stuart Mária. (A konklúzió persze nem az, hogy lám, minek a pénz, ha a függetlenek így is egész jól elműködnek, hiszen látható a társulatok fogyatkozásán, hogy mindez erőn túli áldozatokkal jár, és csak ideig-óráig lehetséges ilyen keretek között működni.)