Garaczi László A tizedik gén című színműve a közelmúltban és a közeljövőben, valamint a kettő közt játszódik; a KoMa (Kortárs és Magyar, vagyis szupertrendi) előadásában, Keszég László rendezésében igazi Zeitstück látható, pillanatfelvétel arról, hogyan élünk. Jó hosszú pillanat.
A Bázis jó hely; kicsit messze van, de oda fogunk szokni. A tornaterem már majdnem színház, a fehérre mázolt bordásfalakból Cziegler Balázs jó díszletet készített, a magas dobogó alatt meg jól elférnek a zenészek: Márkos Albert, Zságer-Varga Ákos és G. Szabó Hunor. A revünyitányban már mutatkozik némi abszurd a hely, a szereplők, a stíl és téma bonyolult viszonyrendszerében. A tizedik gén ugyanis arról szól, hogy egy úgynevezett alternatív színházi csoport vezetője egy reménybeli mecénásnak megmutatja, mire is kéri a pénzt - a demo-DVD jelenetei élőben pörögnek előttünk, olykor schnellben, hisz kinek van ideje egy ilyen cuccot alaposan megszemlélni... A produkció pedig arról a bizonyos tizedik génről szól, ami a magyarok minden bajáért felelős: ezért szúrunk el mindent, na.
Metsző kritika az úgynevezett művész-értelmiségről, szerepjátszásainkról színpadon és azon kívül, köz- és magáncsődjeinkről - humorral, reflektáltsággal, zenével, tánccal. Szomorú dolog lenne, ha nem lenne nagyon is életteli, ha maga a KoMa-előadás nem működne eleven cáfolataként a benne felsorakoztatott sorscsapásoknak. De működik; Zrínyi Gál Vince fehér szmokingos társulatvezetője ugyan látványosan lerobban az előadás végére, a szeretője, Lass Bea is olajra lép, a Polgár Péter által megformált mecénás-művész is egy csődtömeg, nőjével, a Szabó Vera játszotta biodíszlettel együtt - mégis van remény. A ritmus döccen néha, a váltások olykor merevek, de a csapat - Vékes Csaba, Valcz Péter, Mohai Tamás, Fekete Zsolt és Jaskó Bálint - flott. A KoMa már megint arról beszél, amiről nem szabad hallgatni, és úgy beszél, hogy muszáj értenünk.
KoMa Bázis, október 15.
