Neil Simon: Furcsa pár

Színház

Habár a világirodalmi nagyság rangját úgy általánosságban következetesen megtagadjuk Neil Simontól, azt nehéz lenne elvitatni az idős darabgyárostól, hogy 1965-ös komédiájában életre hívott két ismerősen eredeti alaptípust, és egyszersmind megteremtett két felettébb hálás szerepet. Így az egymással közös háztartásba keveredő két elvált férfiú, a lazánál is lazább Oscar és a neurotikusan rendmániás Felix szerepei rendesen színészi jutalomjáték gyanánt funkcionálnak, s ez nagyjából a Madách Színház friss előadásában sem történik másként. Szervét Tibor például egészen kiválóan adja a sértődésből sértődésbe, pániktünetből pániktünetbe menekülő Felixet: igazi tüchtig mintafeleség ő, görcsökből és kényszercselekvésekből összekomponálva, s persze roppant szórakoztató modorban elővezetve. Részben Gálvölgyi Jánosnak is testéhez, színészi alkatához simul a szerepe, hiszen Oscar kedélyes rendetlenségét, poénjait készségszinten abszolválja. De már a figura nyerseségét és markáns vonásait kevesebb hitellel rajzolja körül, amiben meglehet, a produkció merészen szerepcserés jellege is közrejátszhat. (Mert amint az ismeretes, Gálvölgyi és Szervét azóta immár fordított felállásban is bemutatta a komédiát.) Az előadás, s benne Örkény István itt-ott frissített fordítása mindenesetre működik, jóllehet Márton András tisztes rendezése mintha éppen azokat a tizedmásodperceket takarítaná meg a játéktempó felpörgetésével, amelyek egy-egy csendesebb poén kifutásához, illetve a mellékalakok érdemi karakterizálásához elkélnének. Oscar és Felix heti pókerpartijának keretéből így kevés lehetőség jut a rolleres rendőrnek, Kautzky Armandnak vagy a csoportból Benjáminként kilógó Szente Vajknak, s persze még kevesebb a dupla legénylakás brit, s mégis érzéki hölgyszomszédságának, a mindenestől a csacskaságra alapozó Ladinek Juditnak és Molnár Szilviának.

Madách Színház, október 17.

Figyelmébe ajánljuk

Aki úton van

Amikor 2021 nyarán megjelent Holi, azaz Hegyi Olivér első lemeze, sokan egy újabb izgalmas hazai rapkarrier kezdetét látták az anyagban.

A franciák megértették

Ritkán halljuk az isteneket énekelni. Néhanapján azonban zongoráznak, szájharmonikáznak és még gitároznak is. Legutóbb Párizs elővárosában, Boulogne-Billancourt-ban, a Szajna partján álló La Seine Musicale kulturális központban történt ilyen csoda.

Hitler fürdőkádjában

Lee Miller a múlt század húszas–harmincas éveinek bevállalós top divatmodellje volt, igazi címlaplány, de festette Picasso, fotózta és filmezte Man Ray, utóbbi élt is vele, és mentorálta mint fotóművészt.

Csaló napfény

Igaz, hamis, tény, vélemény, valóság és fikció. Ilyen és ehhez hasonló címkéket sietünk felnyalni a ránk zúduló információhalom darabjaira, hogy a kontroll, a rend illúziójával nyugtassuk magunkat és ne kelljen szembesülnünk vele, hogy nem létezik bizonyosság, csak kellően szűkre húzott nézőpont.

 

Gyilkosok szemlélője

A két évtizede elhunyt Roberto Bolaño minden egyes műve a költészet, a politika és a vadállati kegyetlenség együtthatásairól szól, az író regényeiben és elbeszéléseiben vissza-visszatérő karakterekkel, a költészet és a világ allegorikus megfeleltetésével olyan erős atmoszférát teremt, amelyből akkor sem akarunk kilépni, ha az hideg és szenvtelen.

Hús, kék vér, intrika

A folyamatosan az anyagi ellehetetlenülés rémével küszködő Stúdió K Színház jobbnál jobb előadásokkal áll elő. Az előző évadban a Prudencia Hart különös kivetkezése hódította meg a nézőket és a kritikusokat (el is nyerte a darab a legjobb független előadás díját), most pedig itt van ez a remek Stuart Mária. (A konklúzió persze nem az, hogy lám, minek a pénz, ha a függetlenek így is egész jól elműködnek, hiszen látható a társulatok fogyatkozásán, hogy mindez erőn túli áldozatokkal jár, és csak ideig-óráig lehetséges ilyen keretek között működni.)