Habár a világirodalmi nagyság rangját úgy általánosságban következetesen megtagadjuk Neil Simontól, azt nehéz lenne elvitatni az idős darabgyárostól, hogy 1965-ös komédiájában életre hívott két ismerősen eredeti alaptípust, és egyszersmind megteremtett két felettébb hálás szerepet. Így az egymással közös háztartásba keveredő két elvált férfiú, a lazánál is lazább Oscar és a neurotikusan rendmániás Felix szerepei rendesen színészi jutalomjáték gyanánt funkcionálnak, s ez nagyjából a Madách Színház friss előadásában sem történik másként. Szervét Tibor például egészen kiválóan adja a sértődésből sértődésbe, pániktünetből pániktünetbe menekülő Felixet: igazi tüchtig mintafeleség ő, görcsökből és kényszercselekvésekből összekomponálva, s persze roppant szórakoztató modorban elővezetve. Részben Gálvölgyi Jánosnak is testéhez, színészi alkatához simul a szerepe, hiszen Oscar kedélyes rendetlenségét, poénjait készségszinten abszolválja. De már a figura nyerseségét és markáns vonásait kevesebb hitellel rajzolja körül, amiben meglehet, a produkció merészen szerepcserés jellege is közrejátszhat. (Mert amint az ismeretes, Gálvölgyi és Szervét azóta immár fordított felállásban is bemutatta a komédiát.) Az előadás, s benne Örkény István itt-ott frissített fordítása mindenesetre működik, jóllehet Márton András tisztes rendezése mintha éppen azokat a tizedmásodperceket takarítaná meg a játéktempó felpörgetésével, amelyek egy-egy csendesebb poén kifutásához, illetve a mellékalakok érdemi karakterizálásához elkélnének. Oscar és Felix heti pókerpartijának keretéből így kevés lehetőség jut a rolleres rendőrnek, Kautzky Armandnak vagy a csoportból Benjáminként kilógó Szente Vajknak, s persze még kevesebb a dupla legénylakás brit, s mégis érzéki hölgyszomszédságának, a mindenestől a csacskaságra alapozó Ladinek Juditnak és Molnár Szilviának.
Madách Színház, október 17.
