Interjú

"Tovább kell keresnem"

Tenki Réka színész

  • Kovács Bálint
  • 2012. május 8.

Színház

A korábban legígéretesebb pályakezdőnek választott, több díjjal kitüntetett Tenki Réka öt év után, az évad végén elhagyja a Katona József Színházat, és a Nemzetibe szerződik.

Magyar Narancs: Miért döntöttél úgy, hogy otthagyod a Katonát?

Tenki Réka: Mindenkinek azt kívánom, hogy egyszer a Katonába kerüljön, mert ami ott van, azt mindenkinek meg kéne tapasztalnia: a rendezőktől, a kollégáktól olyan szakmai alapokat kapunk, amelyek egy életre szólnak. Viszont egy idő után rájöttem, hogy mindenkinek meg kell találnia a saját útját, ízlését, mondanivalóját, és az ösztöneim azt súgták, hogy akármennyire is szuper itt minden, tovább kell keresnem, mert valami hiányzik. Végül már nem tudtam ugyanúgy teljesíteni: ha jött egy új darab, nem tudtam úgy lelkesedni a munka iránt, ez pedig egy idő után megöli a játékkedvet, és akkor már a régiekben sem tudsz ugyanúgy játszani. Úgyhogy most, amikor ennyire rossz a helyzet mindenhol, úgy gondoltam, mi lenne, ha felmondanék - az ember ne legyen gyáva, bármilyenek is a körülmények. A mai napig nem tudom, hogy jól döntöttem-e, de ha nem érzem itt jól magam, az se nekem, se a kollégáknak, se a rendezőknek nem jó - akkor muszáj elindulni.


Fotó: Németh Dániel

MN: Mennyire játszott közre a döntésben, hogy az idei tizenkét bemutatóból csak kettőben lettél volna benne? (Végül az évad végi Anamnesisben a felmondás miatt más veszi át a szerepét - K. B.)

 

TR: Tavaly négy olyan darabot is le kellett venni a műsorról - nem is túl hosszú szériák után -, amikben benne voltam. Ilyenkor az ember magában is csalódik: miért csak azokat veszik le, amikben én játszom? Idén pedig, úgy érzem, nem kaptam elég lehetőséget: huszonhat évesen, amikor még nincs saját családom, gyerekem, ami gátolhatna abban, hogy teljes erőbedobással dolgozzak, a két bemutatót kevésnek éreztem. Még nekem is sokat kellene tanulnom, több lehetőséget kéne kapnom ahhoz, hogy biztosabban álljak a lábamon, de már nem vagyok úgy foglalkoztatva: kicsit mintha beálltam volna a sorba. Igaz, a Katonának furcsa oldala, hogy csak jó színészei vannak, nincs senki, aki ne lenne minden körülmények közt a topon - így pedig nem lehet mindenkinek ugyanolyan lehetőségeket adni. Azt gondoltam, lehet, hogy kéne találnom valakit, aki rám is épít, aki tudja, hogy Rékának idén ezt és ezt kell eljátszania, hogy jövőre amazokat is el tudja.

MN: Alföldi Róbert pedig már várt téged: már a tavalyi Az ember tragédiája után (amelyben Tenki Réka játszotta Évát - K. B.) kijelentette, szeretné, ha átszerződnél.

TR: Akkor még nem gondolkodtam ezen. Soha nem hasonlítgattam magam senkihez, mindig azt gondoltam, hogy én ilyen vagyok, más meg amolyan, nekem ezt kell játszanom, neki meg azt, és ez így van rendben - de amikor megláttam a kiírást az idei évad előtt, mégiscsak elgondolkoztam, hogy ezt vagy azt a szerepet miért nem én játszom. Nem akartam ilyesmit érezni, én jóban akarok lenni magammal; nagyon rossz érzés volt, hogy ez mégis beindult bennem. Úgyhogy amikor Robi újra hívott, azt jelnek vettem: nem vagyok babonás, de a jelekben hiszek, és ez az volt. Igent mondtam, és nem gondolkodtam azon, hogy ott hány fiatal lány van, mert tudom, hogy sok. De azt is tudom, hogy Alföldi hogyan kezel engem, és bízom benne. És pontosan tudja, hogy mit - az ország egyik legjobb színházát - adok fel; tisztáztuk, hogy nem azért jövök el, hogy beálljak a sorba, hanem mert arra van szükségem, hogy kipróbáljam magam: talpon tudok-e maradni ezen a pályán, vagy el kéne mennem valami mást csinálni. Kellenek a sikerélmények, hogy azt érezd, van helyed a színházban - és én egy ideje már nem éreztem így.

MN: Milyen elvárásaid voltak még, aminek nem felelt meg a Katona?

TR: Lehet, hogy erre nem kéne válaszolnom, mert csak huszonhat éves vagyok, és tudom, hogy nem értek ehhez az egészhez, míg a Katona vezetői pontosan tudják, hogy egy-egy évadban mihez kell hozzányúlni - de sok mindennel mégsem tudtam teljesen azonosulni. És ha egy színész sokadszor érzi úgy, hogy egy szerepet más is el tudna játszani helyette, akkor azt érzi, hogy nem rá van szükség.

MN: Nem félsz attól, hogy mi lesz a sorsod egy év múlva, ha lejár Alföldi kinevezése?

TR: Mindenki ezzel ijesztgetett, de ha így gondolkodnék, soha nem tudnék nagy döntéseket meghozni. Ha egy év múlva újra döntéshelyzetbe kerülök, majd újra döntök. Addig újra új impulzusokat fogok kapni, újra bizonyítanom kell új emberek előtt, új kollégákkal kell megtalálnom a közös hangot - ezek nagyon inspiráló célok.

MN: Többször mondtad, hogy nem szívesen játszol nagyon aktualizált előadásokban, nem szívesen viselsz hétköznapias jelmezeket a színházban. Azért a Nemzetiben ez elég gyakran előfordul.

TR: Hát, tudom. Várom azt a rendezőt, aki azt mondja, hogy figyelj, ezt a darabot úgy fogjuk megcsinálni, ahogy le van írva - nem tudom, létezik-e még ilyen, lehet, hogy én már világ életemben elmaradott színésznő leszek. Nem azt mondom, hogy korhű, abroncsos szoknyákra vágyom - csak valami olyasmire, ami eltér attól, amit megszoktál. Néha olyan rossz érzés, amikor meglátom a jelmezt, és vagy azt mondom, hogy hát ez nekem is megvan, vagy hogy ezt én is épp most akartam megvenni. Ettől nem lesz olyan hangulatod, hogy felvettél egy jelmezt, pedig ez fontos. Helen Mirren mondta Az ajtó bemutatóján, hogy sokáig nem értette, miért mondja Szabó István, hogy benne látja azt a szereplőt. És akkor megkapta Szakács Györgyitől azt a cipőt és azt a köntöst, felvette, belenézett a tükörbe, és azt mondta, hogy "most már értem". Néha én is vágyom erre, hogy kapjak egy olyan cipőt, ami úgy meghatározza a járásomat, hogy azonnal azt érezzem: "úristen, tudom, mit kell játszani".

Figyelmébe ajánljuk

Jön a bolond!

  • - turcsányi -

William McKinley-vel jól elbánt Hollywood. Az Egyesült Államok 25. elnöke mind ez idáig az egyetlen, aki merénylet áldozataként négy elhunyt potus közül nem kapott játékfilmet, de még csak egy részletet, epizódot sem.

Út a féktelenbe

Már a Lumière testvérek egyik első filmfelvételén, 1895-ben is egy érkező vonat látványa rémisztette halálra a párizsi közönséget.

Cica az istállóban

„Attól, hogy egy kóbor macska a Spanyol Lovasiskola istállójában szüli meg a kiscicáit, még nem lesznek lipicaiak” – imigyen szólt egy névtelen kommentelő a film rendezőjének honosítási ügyét olvasva.

A hegyek hangja

„Ez a zene nem arra való, hogy hallgassuk, hanem arra, hogy táncoljunk rá” – magyarázza a film – eredeti címén, a Sirāt – egyik szereplője a sivatagi rave-partyban eltűnt lánya után kutató Luisnak (Sergi López) a film magját alkotó technozene értelmét. Az apa fiával, Estebannal (Bruno Núñez Arjona) és kutyájukkal, Pipával érkezik a marokkói sivatag közepén rendezett illegális rave-fesztiválra, hogy elszántan, de teljesen felkészületlenül előkerítse Mart.

A jóság hímpora

Krasznahorkai László első poszt-Nobel-regénye játékos, bonyolult, színpompás mű. Főszereplője egy múzeumi lepketudós, entomológus (azaz a rovartan szakértője), akit váratlanul egy bonyolult elméleti problémával keres meg a munkájában elakadt író, bizonyos Krasznahorkai László, aki kísértetiesen emlékeztet a nyilvános fellépésekből és megnyilatkozásokból ismert Krasznahorkai Lászlóra.

Főszerepben az Első sírásó

A november 6-án zárult igazgatói pályázaton Lipics Zsoltot hirdették ki győztesnek Darabont Mikold ellenében, azonban nagyon sok ellentmondás és fordulat jellemezte az elmúlt időszakot. A régi-új igazgató mellett csupán a NER-es lapokban folytatott sikerpropagandája szólt, pályázata egy realista, szakmaiságra építő programmal ütközött meg.

Őrült rendszer, de van benne pénz

  • Szekeres István

Amikor a tavalyi párizsi olimpián a tekvandós Márton Viviana megszerezte a hatodik – igaz, spanyol import – aranyérmünket, Orbán Viktor (noha eredetileg nyolcat várt) SMS-t küldött Schmidt Ádám sportállamtitkárnak: „Maradhat.” A kincstári humor mögül is elővillant a tény, hogy a sportélet is a miniszterelnök kezében van.