Tánc

Ultima Vez

  • - sisso -
  • 2018. január 14.

Színház

Valami nem stimmel Belgiumban. De az is lehet, hogy a saját ízlésszűrőmben változott valami az utóbbi évtizedekben. A kezdetekben Jan Fabre társulatában táncoló, majd nagy hatású koreográfussá lett Wim Vandekeybus felett fanyalgok épp, aki Ultima Vez nevű zseniális társulatával 1999-ben mutatta be először a tavaly felújított In Spite of Wishing and Wanting című darabot. Az új táncosokkal készített, fölöttébb impozáns, színes, szagos és amúgy is udvariatlanul hosszú felújításba beépült egy két részből álló film The Last Words címmel Julio Cortázar novellái alapján, felidézve az eredeti előadás táncosait. Ez az időhurok speciel nagyon jót tett az új műnek, de önmagában is megállja a helyét.

Az eredeti verzió a primer férfivágyak színpadra állítása miatt felkorbácsolta a kedélyeket, ugyanakkor olyan dolgokat mutatott meg, amelyeket nem lehetett látni azelőtt, olyan műfajban – kortárs tánc –, amelyben sokszor tényleg nehezen lehet eldönteni, hogy csak a tökéletes forma vakítja el az embert, vagy van is mögötte mondanivaló. A mostani előadásban is átlépték a táncosok a fizikalitás határait, remek zenékre (David Byrne), és ez már önmagában is lenyűgöző. Férfiak mint versenylovak, férfiak mint szédült dervisek, férfiak szárnyakkal, elveszített illúziókkal és extrém érzelmekkel. A végén még a szívüket is odaadták a férfi táncosok képletesen, de pont a szív meg a lélek hiányzott a nagy egészből. Kiüresedett a régi forma, és a néhai fenegyerek nem tudta forradalmi gondolatokkal megtölteni. Holott a táncosok között volt néhány kellemes karakter, aki képes lett volna kitörni a karámból. Mégis bezárva maradtak a veszélyeztetett férfiak.

Trafó, november 24.

Figyelmébe ajánljuk

Jön a bolond!

  • - turcsányi -

William McKinley-vel jól elbánt Hollywood. Az Egyesült Államok 25. elnöke mind ez idáig az egyetlen, aki merénylet áldozataként négy elhunyt potus közül nem kapott játékfilmet, de még csak egy részletet, epizódot sem.

Út a féktelenbe

Már a Lumière testvérek egyik első filmfelvételén, 1895-ben is egy érkező vonat látványa rémisztette halálra a párizsi közönséget.

Cica az istállóban

„Attól, hogy egy kóbor macska a Spanyol Lovasiskola istállójában szüli meg a kiscicáit, még nem lesznek lipicaiak” – imigyen szólt egy névtelen kommentelő a film rendezőjének honosítási ügyét olvasva.

A hegyek hangja

„Ez a zene nem arra való, hogy hallgassuk, hanem arra, hogy táncoljunk rá” – magyarázza a film – eredeti címén, a Sirāt – egyik szereplője a sivatagi rave-partyban eltűnt lánya után kutató Luisnak (Sergi López) a film magját alkotó technozene értelmét. Az apa fiával, Estebannal (Bruno Núñez Arjona) és kutyájukkal, Pipával érkezik a marokkói sivatag közepén rendezett illegális rave-fesztiválra, hogy elszántan, de teljesen felkészületlenül előkerítse Mart.

A jóság hímpora

Krasznahorkai László első poszt-Nobel-regénye játékos, bonyolult, színpompás mű. Főszereplője egy múzeumi lepketudós, entomológus (azaz a rovartan szakértője), akit váratlanul egy bonyolult elméleti problémával keres meg a munkájában elakadt író, bizonyos Krasznahorkai László, aki kísértetiesen emlékeztet a nyilvános fellépésekből és megnyilatkozásokból ismert Krasznahorkai Lászlóra.

Főszerepben az Első sírásó

A november 6-án zárult igazgatói pályázaton Lipics Zsoltot hirdették ki győztesnek Darabont Mikold ellenében, azonban nagyon sok ellentmondás és fordulat jellemezte az elmúlt időszakot. A régi-új igazgató mellett csupán a NER-es lapokban folytatott sikerpropagandája szólt, pályázata egy realista, szakmaiságra építő programmal ütközött meg.