Valami nem stimmel Belgiumban. De az is lehet, hogy a saját ízlésszűrőmben változott valami az utóbbi évtizedekben. A kezdetekben Jan Fabre társulatában táncoló, majd nagy hatású koreográfussá lett Wim Vandekeybus felett fanyalgok épp, aki Ultima Vez nevű zseniális társulatával 1999-ben mutatta be először a tavaly felújított In Spite of Wishing and Wanting című darabot. Az új táncosokkal készített, fölöttébb impozáns, színes, szagos és amúgy is udvariatlanul hosszú felújításba beépült egy két részből álló film The Last Words címmel Julio Cortázar novellái alapján, felidézve az eredeti előadás táncosait. Ez az időhurok speciel nagyon jót tett az új műnek, de önmagában is megállja a helyét.
Az eredeti verzió a primer férfivágyak színpadra állítása miatt felkorbácsolta a kedélyeket, ugyanakkor olyan dolgokat mutatott meg, amelyeket nem lehetett látni azelőtt, olyan műfajban – kortárs tánc –, amelyben sokszor tényleg nehezen lehet eldönteni, hogy csak a tökéletes forma vakítja el az embert, vagy van is mögötte mondanivaló. A mostani előadásban is átlépték a táncosok a fizikalitás határait, remek zenékre (David Byrne), és ez már önmagában is lenyűgöző. Férfiak mint versenylovak, férfiak mint szédült dervisek, férfiak szárnyakkal, elveszített illúziókkal és extrém érzelmekkel. A végén még a szívüket is odaadták a férfi táncosok képletesen, de pont a szív meg a lélek hiányzott a nagy egészből. Kiüresedett a régi forma, és a néhai fenegyerek nem tudta forradalmi gondolatokkal megtölteni. Holott a táncosok között volt néhány kellemes karakter, aki képes lett volna kitörni a karámból. Mégis bezárva maradtak a veszélyeztetett férfiak.
Trafó, november 24.
