Kovalik Balázs
Fotó: MTI
Magyar Narancs: Mennyiben érintett tavaly váratlanul, hogy a miniszter nem hosszabbította meg a szerződésedet, és ezzel kvázi kirúgott az operaház éléről?
Kovalik Balázs: A színház csepűrágó műfaj – Petőfi mint vándorszínész az egyik faluban kapott sonkát és tojást, a másikból meg elkergették, mondván, menjen a francba. Ettől még nem minősült se jónak, se rossznak – csak itt kellett, ott meg nem. Ezzel minden csepűrágónak számolnia kell.
MN: Mégis, nem lett volna lehetséges a színházon belül erősebb védszövetségeket kialakítani, és ezzel a megmaradásod esélyeit növelni?
KB: Nem, ilyesmi ugyanis nincs. Az Opera picike medence, amiben irtó sokan akarnak úszni. Aki éppen nem úszhat, az azonnal ellenséggé válik. Nálunk nagy a divatja annak, hogy a művészek diktálnak, megmondják, ki legyen az igazgató, aláírásokat gyűjtenek, lobbizni járnak a minisztériumba és így tovább. Ennek az abszurditását természetesnek vesszük. A tanulságot ezért elkerülhetetlenül le kellett vonnom. Tudomásul kellett vennem, hogy tíz-tizenkét év munkáját is egy mozdulattal le lehet söpörni, egy mozdulattal meg nem történtnek lehet venni. Számomra mindig az a kérdés, hogy van-e szükség arra a tudásra, amit képviselek, vagy sem. Békés András hívására 1997-ben megpályáztam a Zeneakadémián az operatanszakot. Friss diplomásként nem maradtam Németországban, hanem hazamentem. Aztán eltelt tizenkét év, és azt kellett tapasztalnom, hogy arra, amit én a világról tudok, most ott nincs szükség.
MN: Hogyan jött a felkérés Klaus Zeheleintől, a Bajor Színiakadémia vezetőjétől, hogy új tanszakot indíts?
KB: Miután tavaly hirtelen nem volt más dolgom, el tudtam vállalni egy kurzust, aminek nagy sikere volt. Zehelein szerette volna, ha tartósan elkötelezem magam az intézmény mellett. Nagyon klassz körülmények között fogok mesterképzéssel foglalkozni, nem kell folyamatosan harcolnom magától értetődő kérdések megvalósításáért. Zehelein operajátszásról alkotott nézeteit mindig is példaértékűnek tartottam. A színiakadémia vezetése előtt Stuttgartban, illetve Frankfurtban épített fel meghatározó zenés színházakat. Most építőmunkása lehetek a müncheni akadémián.
MN: Hogyan értékeled az operaház élén eltöltött három évedet?
KB: Nem tudom eredményesnek értékelni, mert egy ekkora színház életében három év alatt nem lehet érdemi változtatásokat elérni, pláne ha úgy kerülsz oda, hogy az első évad még csak nem is a tiéd, hiszen öröklöd. Egy európai színház igazgatóját két-három évvel korábban kinevezik, így van ideje a felkészülésre. Nekünk ez nem adatott meg, ráadásul ez a többszögletű felállás nem bizonyult hatékonynak. Egy politikai vonalon érvényesített főigazgató, akinek a feladata leginkább az volt, hogy a házban ne legyen lárma, ehhez egy markáns elképzelésekkel bíró fő-zeneigazgató, akinek az elképzelései drasztikusan felforgatták a kedélyeket, és mindehhez én, aki szintén nem a megszokott vasárnapi ebédet szerettem volna feltenni az étlapra. Nem tartottam szerencsésnek, hogy időnként szembe kellett helyezkednem Fischer Ádámmal, holott értettem, mit akar, de tudtam azt is, hogy ezt ilyen tempóban itt megvalósítani nem lehet. A változtatási kezdeményezéseim sértődöttséget, paranoid gyanakvást keltettek az érintettekben. Míg nekem hosszan kellett vitatkoznom a szakszervezettel vagy a közalkalmazotti tanáccsal azon, hogy lehet-e szilveszter napján kétszer játszani a színházban, és hétről hétre dobták vissza az évadtervet, addig most, amikor egyszemélyi vezetés van, hirtelen mindez már nem probléma. A mostani vezetés láthatóan megváltoztathatatlan, megbízatását a miniszterelnöktől szerezte, vagyis nincs kihez rohanni a minisztériumba. Mindezzel együtt azt gondolom, sikerült felmutatni, hogy sok minden igenis lehetséges lenne. Igenis van más, érvényes műsorpolitika, mint ahogy vannak más, érvényes játékstílusok is.
MN: A magad hibáit miben látod?
KB: Túl naiv voltam. Azt feltételeztem, hogy házon belülről és kívülről is többen fognak mögé állni egyes kezdeményezéseknek vagy elgondolásoknak. Hogy ki lehet mozdítani egy intézményt az állóvizéből anélkül, hogy rögtön elkezdene hullani a vakolat. De elkezdett, és ez láthatóan sokaknak nagy örömöt okozott.
MN: Berlinben most mutatták be a rendezésedben Smetana Az eladott menyasszony című darabját. Ebben régi kedves témáddal foglalkoztál: mit jelent, amikor egy kicsi, zárt közösség belemerevül a saját hagyományaiba, vagy abba, amit annak gondol.
KB: Ez a téma általában érdekel, hogy miként kapaszkodik egy hamis, torz múltba egy nemzet – de ez Németországban is megtalálható, lásd például a bajor tartományt. Berlinben ennek a népies szemléletnek nagyon kevés hagyománya van, ők kinevetik a bajorokat a bőrgatyáikkal. Magyarországon a folklórnak nincs szerepe a hétköznapokban, az a politikai identitás része – az a fiatal, aki atillát vesz fel egy pártgyűléshez, nem megy el ugyanebben szombaton sörözni. Bajorországban ez ugyanakkor megtalálható, vagy Skóciában is, ahol a konfekcióinget ráveszik a skót szoknyára, és így mennek csajozni. Smetana meglehetősen idegenkedett attól, hogy darabja nemzetállami emlékműként, nemzeti operaként került be a köztudatba. Magát a darabot is több ponton kritizálta – más műveit sokkal többre tartotta –, ugyanakkor egy dolog mindvégig érdekelte, és én is ezzel próbáltam meg foglalkozni, nevezetesen, hogy a közösség, a társadalom íratlan szabályai milyen észveszejtő reflektálatlansággal öröklődnek tovább, hogy a megszokások változásának – vagy éppen változtathatatlanságának – milyen törvényszerűségeivel kell számolnia minden változást kívánónak.
Korábbi interjúnk Kovalik Balázzsal itt olvasható.
