A Krétakör már egy másik Krétakör - de hogy abból az előzőből született, azt le sem tagadhatná. Persze nem is akarja. A Trafóban bemutatott Krízis-trilógia egy olyan, társadalmi elkötelezettségű, felelős színházi képződményről tanúskodik, amelyre nagy szüksége van - nem a színháznak, hanem az országnak. A színház - és a színházcsinálás - ebben a projektben (mert inkább projekt ez, mint bármi más) eszköz, méghozzá komplex eszköz. Közvetít a játszók és a nézők közt, de a szokásos befogadás helyett dialogikus viszonyra épít. Közvetít a színház és a játszók közt, amennyiben a játszás nem egyszerű szerepjáték, hanem az önkifejezés, az önartikuláció és ezáltal a személyiség öndefiníciójának eszköze.
Bojtos Luca (Hálátlan dögök)
Fotó: Tóth Ridovics Máté
A trilógia közös alaphelyzete egy háromtagú család felbomlása (lásd interjúnkat Schilling Árpáddal: Pincétől a padlásig, 2011. október 20.). És a három műfaj - a kamerát, filmezést mindig is kedvelő Schilling dokumentálási hajlama (lásd a hajdani Krétakör alkotótáborairól készült filmeket), a zene, a kortárs opera irányában tett felfedezőút, valamint a drámapedagógiai csoportoknál, a Kávánál, a Kerekasztalnál már látott forma továbbfejlesztése - együtt elsősorban egy negyediket, nehezen megnevezhetőt alkot, amelyet egyelőre legföljebb körülírni lehet: multimediális, módszertanilag is sokszínű, hatásmechanizmusában is rétegzett összművészeti társadalmi terápia. Bonyolult.
Noha a föltett kérdések nem is bonyolultak: mitől esik szét egy család, mitől indulnak el a tagjai külön utakon, hogy beteljesítsék társadalmi szerepüket, és egyben megtalálják a megoldást személyes problémáikra. A válaszok - amelyek természetesen nincsenek benne a Krétakör trilógiájában - elsősorban a közösségi lét dimenzióiban kerülnek terítékre. A fiú, Balázs a jp.co.de című filmben keresi azt a közösséget, amelyben ha otthonra nem is, de legalább társaságra lelhet: a Fancsikai Péter rendezte filmben Rév Marcell kameráján át bolyong a fiú egy üres és ekként ígéretes gyárépületben - de a film végén egy ház lapos tetején gyújtja fel magát. A Schilling és Fancsikai által írott filmben a dokumentálás olykor legyűri a keresést; és bár érdekesek a szereplők reflexiói magára a projektre, a filmezésre, mégiscsak kilökik a fókuszból az önmagát több értelemben is elveszítő fiút, nem beszélve az elveszettség fájdalmas gyökereiről: egy alapvetően jó és normális család szinte szükségszerű felbomlásáról.
A második rész opera. Hálátlan dögök: Dargay Marcell zenéje és Schein Gábor librettója az apa, Gát Gyula gyerekpszichiáter helyzetéről tudósít. Nettó művészet, remek kortárs opus, és Gulyás Márton rendezése finoman hívja fel a figyelmet a "kilógó" motívumokra. Mert a történet - a pszichiáter egy gyerekgyilkos fiúval történő beszélgetés során saját életének csődhelyzeteivel találja szemben magát - a maga brutális-sarkos köznapiságával sajátos viszonyt teremt a zenével: összeolvadnak az elidegenítésben. És mégis: a megölt áldozatok ügyes gyerekszereplőkként ott élnek-léteznek a színpadon, ahol a Kovács István által intenzív egyszerűséggel odatett erős, határozott apafigura szinte észrevétlen fordulatokon át hullik atomjaira. A nézőtér lépcsője alól kiéneklő - ideggyógyintézetben "gyógyuló" - anya (Kovács Annamária hanggal játszott remek alakítása) segélykiáltása már nem ér el hozzá. A gyerekgyilkos Ádámot Megyesi Zoltán játssza, lazára véve benne a pszichopatát, erősre a kérdező fiatalt; annál hatásosabb a gyerekbántalmazás poklát szóval és hanggal fölelevenítő jelenet.
A harmadik rész a Papnő címet viseli, és közismert formájú drámapedagógiai foglalkozás: tizenhat gyerek és néhány felnőtt a közönsége és társa az anya, Lilla nem is oly abszurd önterápiájának. A színésznő egy kis faluba költözik a fiával, ahol drámapedagógiai órák segítségével próbálja magához és önmagukhoz közelíteni a falubeli gyerekeket. És persze győz a papírforma: a messziről jött idegen teljes sikere a teljes kudarc - a környezet egyszerűen nem viseli el a felfordulást. Lilla pedig a kudarcot: visszatér a fővárosba. A játékban részt vevő erdélyi gyerekek gondos kiválasztás és felkészítés után közelítőleg önmagukat adják a fiktív helyzetben - és ez a kísérlet igazi tétje. Az ugyanis, hogy mi történik velük a közös játék próbái és "előadásai" alatt - és mi lesz velük utána; sikerül-e a színház segítségével visszahatni a hétköznapokra, a személyiségre, az önkifejezés képességére és hatalmára.
Felelősség és a vállalása, probléma és az artikulációja, valamint a változás és változtatás lehetősége közös munka eredménye, melyben Sárosdi Lilla a tanárnőt, Terhes Sándor a helyi tornatanárt, Bartha Loránd pedig a helyi papot alakítja, illetve inkább személyesíti meg a gyerekekkel való együttlétben.
Megyen-e a színház által a világ elébb - tehetnénk fel a kérdést így is, hiszen Schilling ebben a Krétakör-projektben egyrészt ezt tárgyalja, a többi ismert drámapedagógiai csoporthoz hasonlóan, csak erősebb és szélesebb financiális és kommunikációs háttérrel. Másrészt viszont a problémamegszokás állóvizébe dob követ: ez így nem mehet tovább, legalább álljunk szóba egymással. És itt már egyáltalán ne egyetlen családra gondoljon bárki!
Trafó, október 28.
