Ugyanazzal a baljós, törzsi, archaikus-mágikus énekkel kezdődik Emma Dante előadása, ami Pasolini Médeájának nyitójelenetében is szól, amikor feláldoznak egy embert. Az üres színpadon bohóctréfának beillő, fura kétszólamú torokhangdalt ad elő két énekes, úgy háromezer évvel ezelőttről. Ismeretlen és ellenállhatatlanul vicces. Hatvan perc múlva ugyanez az ének már fájdalmas és félelmetes. Amikor a nutellás kenyér reklámja először megjelent a tévében, mindenki bizarrnak találta a kombinációt. Emma Dante hetvenöt perc alatt szinte eszköztelenül eléri, hogy megváltozzon a hatás, amit színpadi nutellás kenyere ránk gyakorol: nem a dal változik, mi szokunk hozzá ahhoz, ami elsőre komikus.
Pasolininél a varázsének a háttérben főleg Médea „barbár” származását, idegenségét érzékelteti a civilizált görögökkel szemben. A palermói rendező elsősorban női történetnek meséli a Médeát: a nagyszerű Elena Borgogni öt férfi gyűrűjében; egy hanyagul eldobott nő ösztöneit nem fegyelmező, félelmetes és magától értetődő agressziója. Médeában a legnagyobb természetességgel egyesül a modern nő öntudata és az archaikus ösztönvilág: erre az ellentmondásos párhuzamra mutat rá Dante. „Ti nők…” – kezdi Iaszón az általánosítást, mi pedig kinevetjük, aztán megsiratjuk. A bábszínházi eszközökkel megmutatott gyilkosságok mérhetetlen egyszerűségükkel bonyolult viszonyokat mintáznak. A köntös, amivel Médea megöli riválisát, ugyanaz, mint amibe beletekeredik, mielőtt pólyásként ringatná lepelgyermekét, akit utána a földre dob, akár egy használt papír zsebkendőt.
A takaró mint halálszerszám. Dantéról eddig itthon csak annyit lehetett hallani: halálspecialista. Az archaikus éneket halljuk még: „mama” – zúg a gyerekgyilkos felnőtt fülében, vagy épp ő, a felnőttből fájdalmában hirtelen lett gyerek az, aki mamáját hívja.
Compagnia Sud Costa Occidentale, MITEM, Nemzeti Színház, április 27.
