A napokban nyilvánosságra került, Klinghammer István által megrendelt felsőoktatási vitaanyag számos érdekességet tartalmaz a narancssárga farokként végighúzódó Orbán-idézetektől a felsőoktatási intézményrendszer radikális differenciálásán át az egyetemi autonómia újragondolásáig. Legalább ennyire figyelemre méltóak azonban azok a kérdések, amelyeket a Felsőoktatási Kerekasztal üléseit is meghatározó anyag nem tárgyal, minthogy evidenciaként előfeltételez. Ezek közül a költségtérítés, illetve a tandíj kérdéséhez szólok hozzá ebben az írásban.
A tandíj – hasonlóan a rezsi szavunkhoz – mágikus erejű frázisként vethető be a politikai kommunikáció terepén. Politikai felhasználásának elrugaszkodottsága a valóságtól és következetességtől vetekszik olyan elvont kifejezések alkalmazásával, mint anarchizmus, liberalizmus vagy épppen nemzet. Ami nem kis dolog, ha belegondolunk, hogy pénzről van szó, semmi másról.
Ennek fényében feltétlenül üdvözlendő az a kérlelhetetlen őszinteség, mellyel az államtitkári vitaanyag elismeri, hogy amikor kormányzati emberek az elmúlt 15 évben a tandíj nemlétéről beszéltek, akkor – hogy is fogalmazzunk – kevéssé mondtak igazat. „A valóság az, hogy majdnem minden második hallgató immár 12-15 éve igen jelentős költségtérítési díjat fizet” – szögezi le a kétségbevonhatatlan tényt a szerző. Ebből azonban azt a meglepő következtetést vonja le, hogy le kell zárni az „álságos tandíjvitát”, fogadjuk el, hogy költségtérítésként a tandíj létezik, a fizetésével úgysem lehet nagy gond, mert itt a kormány által kitalált kiváló Diákhitel2 konstrukció, amely ugyebár természeténél fogva kizárólag a költségtérítés fedezésére használható.
Én viszont amellett fogok érvelni, hogy a létező duális tandíjrendszer – melyben a diákok egy része a képzés teljes névleges költségét fizeti, míg mások egy garast sem – több szempontból is a lehető legrosszabb megoldás (egyébként nem is nagyon alkalmazzák a posztszocialista világon kívül). Fontos leszögezni, hogy nem feltétlenül lennék ezzel szemben egy általános tandíjrendszer híve, sőt boldogan fogadnám el a mindenki számára ingyenes felsőoktatást. Amennyiben azonban a költségvetés nem képes fedezni azok képzését, akik praktikusan bekerülhetnének a felsőoktatásba – megvan bennük az ambíció, az intézményrendszer pedig képes a fogadásukra –, elfogadhatónak tartanám egy olyan tandíjrendszer bevezetését, mely
a) a lehető legkisebb összegű, tehát nem tartalmaz olyan büntetőjellegű megfontolásokat, hogy a tandíjat fizető diák majd biztosan jobban is teljesít,
b) egyenlően oszlik meg a hallgatók között,
c) progresszív szociális és tanulmányi ösztöndíjrendszerrel egészül ki, tehát nem akadályozza a legszegényebbek hozzáférését sem.
A duális rendszer hátrányai az általános tandíjhoz képest
számosak és jelentősek.
Egyrészt valóban álságos vitákat eredményez, a diákokat pedig nem is az individualizmus, hanem a puszta önzőség irányába tereli, hiszen percepciójuk szerint tandíj akkor van, ha az állami ösztöndíjas helyek visszaszorulása már az ő ingyenes oktatásukat is veszélyezteti (ezt – bevallom – magam sem gondoltam másképp fél évvel ezelőtt). A mindenkori oktatáspolitika így könnyen elérheti, hogy a hallgatóság pusztán az elérhető ösztöndíjas helyek számával legyen elfoglalva, és ne törődjön a felsőoktatás egyéb kérdéseivel.
| ||
A duális rendszer mérhetetlenül igazságtalan is, hiszen adott esetben egyetlen pontnyi különbség az érettségi eredményben ahhoz vezethet, hogy a „rosszabbul teljesítő” diák nem csak fizet a saját képzéséért, de azokból a tanulmányi és szociális alapon járó juttatásokból sem részesülhet, melyek az állami ösztöndíjas hallgatóknak gyakran alanyi jogon járnak. Ennek az igazságtalanságnak komoly társadalmi vetülete is van, hiszen a magyar közoktatási rendszer sajátosságai miatt éppen az eleve hátrányosabb helyzetűek azok, akik jellemzően csak a költségtérítéses helyekre jutnak be (vagy épp emiatt kimaradnak a felsőoktatásból). Ezen mit sem változtat a Diákhitel2, hiszen azt is vissza kell egyszer fizetni, így az igazságtalan hátrányok csak kitolódnak, másrészt épp az elesettebbek körében érthetően nagy a hitellel szembeni bizalmatlanság, ezért vagy nélküle csinálják végig – például munka mellett – az egyetemi éveket, vagy inkább bele sem vágnak az egészbe.
A költségtérítés ideológiai alapja kétségkívül a tehetség, méghozzá a született tehetség igen elterjedt nézetrendszere (a vitaanyag is „minden tehetséges fiatal” számára biztosítaná a bekerülést a felsőoktatásba). Az ezt hangoztatók szerint a korábbi iskolai eredmény ilyen szintű egyenlőtlenséget termelő tényezőként való használata indokolt, hiszen jól tükrözi a végzős diák valódi képességeit. Aki az érettségin rosszul teljesít, az nem is való az egyetemre,
egyszerűen ilyennek született.
Ha mégis odapofátlankodna, ne várja, hogy az adófizetők pénzén finanszírozzuk! Azt vonakodva ugyan elismerik a „tehetség” hívei, hogy bizonyos tehetségeket alkalomadtán nem ismer fel a társadalom, „nem nyílik lehetőség kibontakoztatásukra”, arról azonban tudomást sem vesznek, hogy a tehetséget (és a tehetségtelenséget) éppen a szocializáció során, így jelentős részben az iskolarendszerben tapasztalt benyomások, visszajelzések, értékelések hozzák létre. A duális rendszer pártolói nem csak Pierre Bourdieu-nek a társadalmi egyenlőtlenségek iskolai újratermelődéséről szóló elméletét nem ismerik, de bizonyosan vakok az igen korán differenciáló, ráadásul szociális és etnikai szempontból is előítéletesnek mondható magyar oktatási rendszerre is (Erőss Gábor A habitus színe és visszája című tanulmányában írja le egy általános iskolai „felvételi” menetét, ahol a pedagógusok legalább akkora figyelmet szenteltek a szülők anyagi helyzetének és etnikai hovatartozásának, mint a gyerekek teljesítményének). Vagy ha tisztában is vannak ezekkel a nézet hangoztatói, így a magyar kormány is, akkor megfogadják Klinghammer államtitkár tanácsát („Szeretném kérni, hogy ne szociológiai kérdésekről vitatkozzunk”).
| ||
A duális tandíjrendszer problémája végül, hogy megteremti az alapját a felsőoktatási férőhelyek állami elosztásának. Erre szolgált korábban a keretszámok rendszere, és erre szolgál jelenleg Balog Zoltán miniszter azon törvényes joga, hogy az állami ösztöndíj minimális ponthatárát az egyes képzéseken meghatározza. Mivel a hallgatók diákhitelestül is szívesebben tanulnak ingyen, mint félévenként százezrekért, értelemszerűen olyan szakra fognak jelentkezni, ahová esélyük van állami ösztöndíjjal is bekerülni. Ez tételesen ellentmond az elemzett vitaanyag azon igényének, hogy a felsőoktatás finanszírozása a „hallgatói igényektől” függjön, hiszen a miniszter a ponthúzással előzetesen befolyásolni tudja ezeket az „igényeket” (ez akkor nem lenne így, ha az állami ösztöndíj ponthatárát minden szakon ugyanott húznák meg, de erre semmilyen jel nem utal). Ezzel szemben egy általános tandíjrendszer esetén a bekerülési pontszámot valóban a jelentkezett hallgatók száma és felvételi eredménye, azaz a tényleges hallgatói igények határoznák meg. Abban az esetben pedig, ha a piac vagy az állam számára fontos munkahelyekre nem képződne elég munkaerő, a kormány vagy a vállalatok minden további nélkül külön ösztöndíjakat hozhatnának létre ezeken a szakokon, vagy civilizált értelemben vett hallgatói szerződéseket köthetnének a jelentkezőkkel (azaz a juttatások fejében biztos állást ajánlhatnának nekik a végzést követően). A duális tandíjrendszerben a kormány és az Iparkamara nem utólagosan korrigálja a felsőoktatási piac elégtelenségeit, hanem előzetesen úgy torzítja a keresletet és a kínálatot, ahogy az éppen a kedvére való.
Jogosan vetődik fel a kérdés, hogy egy ennyire kardinális momentum hogyan maradhat ki a felsőoktatás stratégiájáról szóló vitaanyagból. Ennek egyik magyarázata az lehet, hogy a költségtérítés vagy általános tandíj kérdése politikai abban az értelemben, hogy értékeken alapuló és nem pusztán technikai érveket feltételez. Én a közösségelvűség, az esélyegyenlőség és a szabad piac – melyet az állam korrigálhat, de nem befolyásolhat – értékeit észben tartva érveltem amellett, hogy az általános tandíj jobb a költségtérítésnél, és adott gazdasági helyzetben elfogadható.
A jelenlegi oktatáspolitika úgy tesz, mintha a felsőoktatás kérdései kizárólag „szakmai” vagy „technikai” kérdések volnának, ezzel pedig saját mögöttes értékválasztásait kivonja a politikai bírálhatóság lehetősége alól (nem véletlen, hogy a másik par excellence politikai kérdés, a hallgatói szerződés sem szerepel a vitaanyagban). Erre utal, hogy a kormányzat nem az ellenzékkel, hanem – természetesen gondosan előválogatott – szakmai szervezetekkel egyeztet, és erre utal az is, hogy az ellene tiltakozókat folyamatosan politikai indíttatással vádolja (mégis milyen más indíttatásuk lehetne?). A Felsőoktatási Kerekasztal résztvevői pedig boldogan asszisztálnak ehhez a játékhoz, és sietnek kijelenteni, hogy ők bizony nem politikai kérdésekben nyilvánítanak véleményt. Ami nem is olyan meglepő, hiszen a jelentéstől való megfosztottság tekintetében a politika szavunk is rokona a tandíjnak.
A szerző az ELTE kommunikáció és szociológia szakos hallgatója, a Hallgatói Hálózat tagja. A cikkben kizárólag a saját véleménye jelenik meg.
