Videojáték

Bugyuta lovag – Batman: Arkham City

  • Gulyás Márton
  • 2012. január 12.

Trafik

Van olyan ismerősöm, akinek meggyőződése, hogy a Warner évtizedekkel vetette vissza a melegjogi mozgalmak lendületét a 90-es évek közepén, amikor is Joel Schumachert felvevőgép mögé eresztette, hogy készítsen új Batmant a nagyvászonra. Az eredményt látva még a legszelídebbekből is előtört a mélyen megbúvó KDNP-s, mondván, azért vannak érinthetetlen dolgok is a világon. Pedig nem volt másról szó, mint hogy Schumacher kipróbálta, milyen lenne újramelegítve a 60-as évek Batman-dizájnját meghatározó camp stílus. Ciki, persze, de egy próbát megér. A publikum azonban nem volt vevő az ajánlatra: sikítva rohant ki a moziteremből mind, aki jegyet vett a Mindörökké Batmanre – hangjuk azonban nem érte el a kritikus tömeget, így a Warner esélyt adott egy újabb Schumacher-eresztésnek (ez volt a Batman és Robin); az eredmények közismertek.


Christopher Nolan újragondolt Batman-szériája ezek után épp azért volt üdítő hatású, mert egyszerűen csak azt kérdezte: mi történne, ha Batmant kortársunknak vennénk, egynek miközülünk? És bár az eredményről hosszan lehetne lamentálni, egy biztos: Nolan jól érzett rá a kor szavára, és hiteles végeredményt tudott felmutatni egy sokak által leírt szuperhérosz feltámasztásával.

A Warnernél mégis feltehetően sokan siratják csöndben és titokban a schumacheri batmanuniverzum dicstelen kimúlását. Mással legalábbis nehezen magyarázható, hogy az elkönyvelt bukások után miért maradhatott fixa ideájuk, hogy Batman világát a pöffeszkedő, giccses és szexista megoldások mértéket nem ismerő egymásra halmozásával lehet a legautentikusabban megalkotni – ezúttal a videojátékosok számára. Nem kalkuláltak rosszul: általában ez az a felvevőpiac, amely gond nélkül nyeli el az egyébként dicstelen, de kellőképpen erőszakos kivitelezésű próbálkozásokat. Két évvel ezelőtt a Batman: Arkham Asylum sokkoló élmény volt: érthetetlen próbálkozás attól a stúdiótól, amely nem kevés erőforrást fektetett abba, hogy Nolan segítségével átírja a mindannyiunkban élő Batman-képet. Nem volt teljesen érdektelen játék, de közel sem váltotta be azt az ígéretét, amire sokan és régóta várunk: nem lett definitív Batman-adaptáció. Az életérzésből meglehetősen keveset közvetített – ehelyett egy God of War és valamely Tom Clancy játék kevésbé sikerült elemeiből toldozgatott-foltozgatott bőregeres mutációt mutatott a végeredmény. Nehezen érthető, hogy mindez ugyan miért kiáltott folytatásért?


És a recenzens itt bizony magára maradt véleményével. Merthogy összes ismerőse és az általa olvasott nemzetközi portálok is együttesen és nagy erőkkel próbálták értésére adni, hogy ez a Batman bizony jó. Nem mondom, van, amit el kell ismerni: a grafikai megvalósítás remek, és egész pofásak a karakteranimációk is. De ennyire bugyuta történetet még az egykori, Adam West főszereplésével megvalósult sorozatban sem engedtek volna képernyőre, pedig láttunk ott cifra dolgokat százával. Hiába a hatalmas terület, amit bejárhatunk a sztorit követve – ez volna Arkham City, az őrültek miniállama Gotham szívében, amit Bruce Wayne épp felszámolni igyekszik a sztori elején, hogy aztán kiderüljön, hogy ami ami, az az –, mindez totál lényegtelen. Számtalan miniküldetés, karakterfejlesztési lehetőség, gyűjthető bónuszok és azokért kiváltható extrák várják a vállalkozó kedvűeket – csak aztán legyen elég szilárd az elhatározásuk, és ne térjenek ki a hitükből, ha a játék mégsem váltaná be a hozzá fűzött reményeiket.

Batman-függőknek nagyon nem ajánlott, mások esetleg nézzenek rá.

Warner Bros. Interactive Entertainment/Rocksteady Studios, 2011; PC/XBOX360/PS3 9900/12 900 Ft

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult. 

Mozaik

Öt nő gyümölcsök, öt férfi színek nevét viseli, ám Áfonya, Barack, vagy éppen Fekete, Zöld és Vörös frappáns elnevezése mögött nem mindig bontakozik ki valódi, érvényes figura. Pedig a történetek, még ha töredékesek is, adnának alkalmat rá: szerelem, féltékenység, árulás és titkok mozgatják a szereplőket.