Videojáték

Bugyuta lovag – Batman: Arkham City

  • Gulyás Márton
  • 2012. január 12.

Trafik

Van olyan ismerősöm, akinek meggyőződése, hogy a Warner évtizedekkel vetette vissza a melegjogi mozgalmak lendületét a 90-es évek közepén, amikor is Joel Schumachert felvevőgép mögé eresztette, hogy készítsen új Batmant a nagyvászonra. Az eredményt látva még a legszelídebbekből is előtört a mélyen megbúvó KDNP-s, mondván, azért vannak érinthetetlen dolgok is a világon. Pedig nem volt másról szó, mint hogy Schumacher kipróbálta, milyen lenne újramelegítve a 60-as évek Batman-dizájnját meghatározó camp stílus. Ciki, persze, de egy próbát megér. A publikum azonban nem volt vevő az ajánlatra: sikítva rohant ki a moziteremből mind, aki jegyet vett a Mindörökké Batmanre – hangjuk azonban nem érte el a kritikus tömeget, így a Warner esélyt adott egy újabb Schumacher-eresztésnek (ez volt a Batman és Robin); az eredmények közismertek.


Christopher Nolan újragondolt Batman-szériája ezek után épp azért volt üdítő hatású, mert egyszerűen csak azt kérdezte: mi történne, ha Batmant kortársunknak vennénk, egynek miközülünk? És bár az eredményről hosszan lehetne lamentálni, egy biztos: Nolan jól érzett rá a kor szavára, és hiteles végeredményt tudott felmutatni egy sokak által leírt szuperhérosz feltámasztásával.

A Warnernél mégis feltehetően sokan siratják csöndben és titokban a schumacheri batmanuniverzum dicstelen kimúlását. Mással legalábbis nehezen magyarázható, hogy az elkönyvelt bukások után miért maradhatott fixa ideájuk, hogy Batman világát a pöffeszkedő, giccses és szexista megoldások mértéket nem ismerő egymásra halmozásával lehet a legautentikusabban megalkotni – ezúttal a videojátékosok számára. Nem kalkuláltak rosszul: általában ez az a felvevőpiac, amely gond nélkül nyeli el az egyébként dicstelen, de kellőképpen erőszakos kivitelezésű próbálkozásokat. Két évvel ezelőtt a Batman: Arkham Asylum sokkoló élmény volt: érthetetlen próbálkozás attól a stúdiótól, amely nem kevés erőforrást fektetett abba, hogy Nolan segítségével átírja a mindannyiunkban élő Batman-képet. Nem volt teljesen érdektelen játék, de közel sem váltotta be azt az ígéretét, amire sokan és régóta várunk: nem lett definitív Batman-adaptáció. Az életérzésből meglehetősen keveset közvetített – ehelyett egy God of War és valamely Tom Clancy játék kevésbé sikerült elemeiből toldozgatott-foltozgatott bőregeres mutációt mutatott a végeredmény. Nehezen érthető, hogy mindez ugyan miért kiáltott folytatásért?


És a recenzens itt bizony magára maradt véleményével. Merthogy összes ismerőse és az általa olvasott nemzetközi portálok is együttesen és nagy erőkkel próbálták értésére adni, hogy ez a Batman bizony jó. Nem mondom, van, amit el kell ismerni: a grafikai megvalósítás remek, és egész pofásak a karakteranimációk is. De ennyire bugyuta történetet még az egykori, Adam West főszereplésével megvalósult sorozatban sem engedtek volna képernyőre, pedig láttunk ott cifra dolgokat százával. Hiába a hatalmas terület, amit bejárhatunk a sztorit követve – ez volna Arkham City, az őrültek miniállama Gotham szívében, amit Bruce Wayne épp felszámolni igyekszik a sztori elején, hogy aztán kiderüljön, hogy ami ami, az az –, mindez totál lényegtelen. Számtalan miniküldetés, karakterfejlesztési lehetőség, gyűjthető bónuszok és azokért kiváltható extrák várják a vállalkozó kedvűeket – csak aztán legyen elég szilárd az elhatározásuk, és ne térjenek ki a hitükből, ha a játék mégsem váltaná be a hozzá fűzött reményeiket.

Batman-függőknek nagyon nem ajánlott, mások esetleg nézzenek rá.

Warner Bros. Interactive Entertainment/Rocksteady Studios, 2011; PC/XBOX360/PS3 9900/12 900 Ft

Figyelmébe ajánljuk

Jön a bolond!

  • - turcsányi -

William McKinley-vel jól elbánt Hollywood. Az Egyesült Államok 25. elnöke mind ez idáig az egyetlen, aki merénylet áldozataként négy elhunyt potus közül nem kapott játékfilmet, de még csak egy részletet, epizódot sem.

Út a féktelenbe

Már a Lumière testvérek egyik első filmfelvételén, 1895-ben is egy érkező vonat látványa rémisztette halálra a párizsi közönséget.

Cica az istállóban

„Attól, hogy egy kóbor macska a Spanyol Lovasiskola istállójában szüli meg a kiscicáit, még nem lesznek lipicaiak” – imigyen szólt egy névtelen kommentelő a film rendezőjének honosítási ügyét olvasva.

A hegyek hangja

„Ez a zene nem arra való, hogy hallgassuk, hanem arra, hogy táncoljunk rá” – magyarázza a film – eredeti címén, a Sirāt – egyik szereplője a sivatagi rave-partyban eltűnt lánya után kutató Luisnak (Sergi López) a film magját alkotó technozene értelmét. Az apa fiával, Estebannal (Bruno Núñez Arjona) és kutyájukkal, Pipával érkezik a marokkói sivatag közepén rendezett illegális rave-fesztiválra, hogy elszántan, de teljesen felkészületlenül előkerítse Mart.

A jóság hímpora

Krasznahorkai László első poszt-Nobel-regénye játékos, bonyolult, színpompás mű. Főszereplője egy múzeumi lepketudós, entomológus (azaz a rovartan szakértője), akit váratlanul egy bonyolult elméleti problémával keres meg a munkájában elakadt író, bizonyos Krasznahorkai László, aki kísértetiesen emlékeztet a nyilvános fellépésekből és megnyilatkozásokból ismert Krasznahorkai Lászlóra.

Főszerepben az Első sírásó

A november 6-án zárult igazgatói pályázaton Lipics Zsoltot hirdették ki győztesnek Darabont Mikold ellenében, azonban nagyon sok ellentmondás és fordulat jellemezte az elmúlt időszakot. A régi-új igazgató mellett csupán a NER-es lapokban folytatott sikerpropagandája szólt, pályázata egy realista, szakmaiságra építő programmal ütközött meg.

Őrült rendszer, de van benne pénz

  • Szekeres István

Amikor a tavalyi párizsi olimpián a tekvandós Márton Viviana megszerezte a hatodik – igaz, spanyol import – aranyérmünket, Orbán Viktor (noha eredetileg nyolcat várt) SMS-t küldött Schmidt Ádám sportállamtitkárnak: „Maradhat.” A kincstári humor mögül is elővillant a tény, hogy a sportélet is a miniszterelnök kezében van.