Az e héten sorra kerülő művek is nagyban függtek még a kopista felkészültségétől, az általuk elkövetett hibák korrigálása aztán persze jó nagy adag munkát biztosít a zenetudomány szerény képességű, de szerfölött szorgalmas hivatalnokainak. Magyarán: vonósnégyeshét lesz, és noha a Zenegyűlölő már kikötötte lovát az eszterházai kastély istállójából, a palotában és környékén még folytatódnak a roppant figyelemre méltó események. Itt van mindjárt a spanyol székhelyű Cuertato Quiroga estje, melyen Beethoven utolsó vonósnégyese (F-dúr, op. 135) is előkerül, na, ettől végleg hülyét kapott volna Wolanek, ha véletlenül a tolla alá kerül (Eszterháza, szeptember 12., 19.30). Ugyanezen a napon az Auer Vonósnégyes játszik Budapesten, mégpedig a méltatlanul elfelejtett Lajtha László műveiből (Bartók-emlékház, 18.00). Másnap ismét az Esterházyak egykori birtokára kell utazni, ahol a prágai Zemlinsky Quartet játszik (Fertőszéplak, katolikus templom, szeptember 13., 19.30). (Nota bene: Ide érkezzünk meg délután, és a koncert előtt együk magunkat butára a Polgármester étteremben. A Fizetőpincér nem ismeri Kantot, de amúgy van benne gyakorlati ész...) A nagy kvartett-turné az Esterházy-kastélyban ér véget, ahol a magyar Accord Vonósnégyes húzza (szeptember 14., 19.30).
csontzene - A kottamásoló tragikomédiája
Thomas Bernhard tollára méltó téma lenne egy régi kottamásoló szenvedéseinek megörökítése. Hogy mit gyötrődtek és fennhéjáztak ezek a többnyire zeneileg képzett, ám önállóan egy gavotte megalkotására sem képes, lúdtolljukhoz láncolt nyomoroncok, arról csak a nagy osztrák tudna igazán ízesen mesélni.
De ő már lassan húsz éve halott, utódja meg aligha akad a közeljövőben. Õ - és persze a szellem lakájait és hivatalnokait mélyen megvető Hoffmann - érezte volna át tökéletesen ezeket a félelmetes és egyidejűleg nevetséges, hátborzongató és röhögtető helyzeteket, amelyekbe könnyen belekerülhetett egy kottamásoló, ha teszem azt, olyan erőszakos és kiállhatatlan zseni oldalára sodorta vaksorsa, mint amilyen például Beethoven volt. A dilettantizmus feneketlen mélységű drámái, pontosabban tragikomédiái játszódtak le ekkor. Persze ne feledjük, hogy Beethoven kézírásának puszta kiolvasása is egy Übermenschet kívánt, és a helyzet erősen abszurdba ment át, amikor a másoló olykor egyszerűen nem akart hinni a szemének, látva a partitúra számára (és még oly sok más kortársa számára is) egyszerűen felfoghatatlan zenei fordulatait. Ilyenkor minden további nélkül kijavította a kéziratot. Így tett a Kilencedik szimfónia partitúrájával egy Ferdinand Wolanek nevű másoló is, és szakértelmének, valamint ötletességének biztos tudatában nem átallott ilyen sorokat írni a süket Generalisszimusznak: "Az Ön eszmei hangvilágában oly rengeteg disszonancia uralkodik, miért is ne lenne ugyanígy a valóságos világában is?" És miután Beethoven ezért elküldte minimum a Práterbe (Wolanek általa áthúzott és átdolgozott levelét lásd képünkön), a büszke Ferdinand ilyen sorokkal válaszolt: "Vigaszomul csak ama szilárd meggyőződésem szolgálhat, hogy másolóként Haydnnak és Mozartnak, ezen ünnepelt művészeknek is csak az enyémhez hasonló sors jutott volna Kegyednél osztályrészül." Beethoven nyilván nem ismerte John Cage majdnem százötven évvel később írott sorait, miszerint "egy jó másoló korrigálja a szerző hibáit". Na de Cage dadaista volt.
