És akit továbbra is Beethovenünk mestere érdekel, az azonnal fogadjon gyorskocsit, és távozzon Eszterháza irányába, ahol a bámulatos kínálatból most csupán egyre hívjuk fel a figyelmet: augusztus 28-án Alekszej Ljubimov (fortepiano), Simon Standage (hegedű), Jennifer Ward Clarke (gordonka) Haydn méltatlanul elfeledett trióiból játszik egy estényit. Szemben, a kocsmában pedig remek a sör és a csülök, ha feltámadna, Beethoven is betérne ide, de remélhetőleg nem azért, hogy ebben az életében is a pincér fejére borítsa a mártást.
"Kettejük zenéjében mindenekelőtt az a közös, hogy minden a felületen megy végbe, s ami ott nem történik meg, azt a mélység semmiféle ígérete sem pótolja." Ezt a rettenetet egy ajánlóból másolta ki a Zenegyűlölő, és most nem mélyed bele a szöveg sötétségeinek, álmélységeinek megvilágításába, ehelyett megelégszik a szikár tény regisztrálásával, hogy ez Pjotr Iljics Csajkovszkij, illetve az 1958-ban, Dániában született Bent Sörensen (képünkön) művészetének közös gyökereit igyekszik jellemezni. Ha ezek után valaki úgy dönt, hogy esze ágában sincs ellátogatni Pannonhalmára, ahol augusztus 22.
és 24. között a két szerző műveinek szentelik az immár ötéves Arcus temporum elnevezésű kis fesztivált, az rosszul cselekszik, noha ebben az időben kimozdulni még egy apró banánszoknyácskát viselő bennszülöttnek is nehezére esne; persze ki tudja, mit hoz az immár tizennyolcadik szabad tűzijáték, vihart, vizet vagy jeget, avagy kettejük gonosz elegyét. Szóval még fennáll az előző részünkben közölt Leibniz-féle kérdés: a jég és a víz vajon különböző fajtájúak-e? A helyes válasz beküldői közt nem sorsolunk ki semmit, ám azt közöljük velük, hogy nincs helyes válasz, azaz utazhatunk Pannonhalmára vízisível vagy korcsolyán, egyre megy, mindenképpen nagyszerű művészekkel fogunk találkozni, többek közt Csalog Gábor, Csordás Klára, Keller András, Klukon Edit lép fel. És remek az is, hogy ezúttal nem a szimfonikus és balettzene jól ismert mesterét, hanem a kamarazenés Csajkovszkij műveit ismerhetjük meg. Sörensenről már kevesebbet (a magam részéről semmit sem) tudunk, mindenesetre egyik művének címe, The Weeping White Room a Zenegyűlölőnek a Browning-féle tébolydacellát juttatja eszébe, vagy azt a szobát, ahol a töksüket Beethoven gyakorolt a hegedűjén. Schindler leírása szerint "A Mi Mesterünk kellemetlen szokásai közé tartozott, hogy a munka után felvette a mindig a zongoráján heverő hegedűjét, hogy kipróbáljon rajta néhány fogást, de mivel csökkent hallása miatt felhangolni sem volt képes, ráadásul nem tartozott a hangszer mesterjátékosai közé, elképzelhetni, miféle hangzatok jöttek így elő a szomszédok legnagyobb rémületére. A zongorának kétségkívül egyik nagy virtuóza volt, de idős korában már ezt sem hallotta, így aztán olyan erővel verte a basszus szólamot, hogy a házban vad kiáltozással és átkozódások közepette összecsődültek a lakók, és követelték a kényszerű koncert azonnali felfüggesztését." Ezt azért megnéztük volna.