"Egyike ama zongorázó sasmadaraknak a Liszt-tradíciókból, borzasztó és éterikus és frenetikus, mikor kell, jelenleg elveszve a világ számára egy fehér-fekete billentyűsor előtt, mint egy szédítő dominójátékban, ami végleg elbűvölte. A zenei kéj, mint egy impalpábilis métely, átterjed a hallgatóság minden érzékére." Ismét új barátunktól, Szomory Dezsőtől idézünk (ceterum censeo: mindenki olvassa el Térey János róla szóló esszéjét a Holmi januári számában!), és a Zenegyűlölő, aki olykor erős Irodalomgyűlölő is, bevallja, hogy fogalma sincs arról, mi fán terem az "impalpábilis", noha a mételyig már többször is eljutott. Mindamellett Szomory leírása erősen illik Ferruccio Busonira, akinek két műve (Toccata, Carmen-szonatina) is terítéken lesz azon a koncerten, melyet az orosz Kirill Gerstein ad (Zeneakadémia, február 29.). Busoni valamelyest kétségkívül a Liszt-hagyomány továbbvivője volt, ráadásul abban a ritka szerencsés helyzetben leledzett, hogy mintegy az anyukája hasából figyelhette meg elődjét: a nagy magyar klavírhuszár ugyanis ott volt azon a Rómában rendezett koncerten, melyen a leendő Ferruccio édesanyja, Anna Weiss-Busoni zongorázott illusztris hallgatóság előtt. Busoni később emlékirataiban legalábbis így írja le az eseményt, hozzátéve, hogy már nagyon a felszínre kívánkozott, hiszen éppen nyolc nappal a római hangverseny után jött a világra.
Unikális személyiség, jelentős újító, extravagáns pedagógus és zenei szakíró, Bartók egyik első felfedezője, de mára kissé elfeledett zeneszerző. Öntörvényű volt, ám feltehetően nem írta volna alá Szomory megszállottan narcisztikus sorait a művészek hivatásáról: "Minden este úgy feküdjön le, olyan mámorosan, mint egy részeg félisten. S úgy ébredjen minden reggel s nézze magát a tükörben, hogy őt csak csodálni lehet. Egyáltalán, bámuljon el a munkától, a kéjtől, a luxustól és a művészettől. Semmi mást, csak ezt."
1866-ban született Empoliban, gyermekkorát Triesztben töltötte, aztán német területen lett híres, nyolcévesen már Bécsben ad hangversenyt, ahol régi barátunk, Eduard Hanslick dicséri tehetségét. Később - talán apjától örökölt nyugtalan vándorszelleme miatt? - beutazza a fél világot, Amerikában is hangversenyezik, de legfőként Berlinben él és dolgozik, itt hal meg 1924-ben. És noha a Zenegyűlölő az elkövetkező napokban a német főváros vendége lesz, azt már nem ígéri, hogy felkeresi a művész sírját, aki egyébként bohém, klarinétozó és szerfölött nagyralátó apjától a Ferruccio mellé még a Dante, Michelangelo és Benvenuto keresztneveket is kapta, inkább keresztként, mint áldásnak.
A jövő hét egyébként inkább érdekes, mint jelentős hangversenyeket ígér; a kuriózumokra kíváncsi Busoni például feltehetően megnézte volna azt a koncertet, amelyen Gajane Dzsagatszpanjan és Döller Ákos négykezesezik, és ahol többek közt meghallgathatjuk Szajat-Nova Andreaszjan: Zsenge kismadárként című művét (Benczúr-ház, március 1.). Hogy ez mennyire lesz "impalpábilis métely", azt nemigen lehet megjósolni.
