Nem gondoltuk volna, hogy bárkinek is az érdeklődését felkelti ez a csak a környékbeli lecsúszottak látogatta egység. Adottságai ugyanis nemcsak pinceléte, de földrajzi környezete miatt sem a legszerencsésebbek. Hiába vagyunk a legdrágább budai kerületben, a közétkeztetést tekintve sosem volt errefelé jelentős érdeklődés. Talán a Margit körút legendásan rossz levegője teszi, talán nem is a levegő, hanem maga a lepusztultnak ható bulvár.
Mindent összeadva irigylésre méltó, hogy az új tulajdonos ebből a reménytelennek tűnő mélységből próbál a felszínre törni. Ami a belsőt illeti, a tisztasági festésen, padlóburkoláson kívül nem sok újdonságot fedeztünk fel: megvannak a régi, masszív ülőalkalmatosságok, a kemence, az óriáshordó, de még a neonfényes vitrinek is a kancsókkal. Ehhez illően olyan borválaszték tárul elénk, amit szinte csak lexikonokban olvashatunk. Tényleg sajnáljuk, hogy alku nincs, mert akkor végképp tökéletes lenne a Borpiac elnevezés.
A tökély azonban nem csak ebben a tekintetben csorbul. Felfoghatatlan számunkra, hogy mindezek után az ételválaszték miért elsősorban az olasz vonalra helyeződött. A stílustörés persze mindjárt bocsánatos, ha a "konkrétumokat" nézzük. A felhozatalt bármelyik ún. pizzéria megirigyelhetné, de ami ennél is örömtelibb: egyértelműen komolyan veszik idelent a "dolce vitát". A ricottás borkorcsolya (sic!) (720 Ft) kimondottan bőséges, de az íze is pazar, és nem mondhatunk mást a quattro formaggi pizzáról (1360 Ft) sem. Ropogós tésztákkal van dolgunk, öröm a rágcsálás még akkor is, ha tekintetünk boroshordóban akad el. De nem csak pizzavonalon erős a Borpiac. Van itt puhább - mint például a szokatlan, de nagyon finom vargányaleves (520 Ft) - és keményebb dolog is. Nos, a talján borjúláb, vagyis az osso bucco (1760 Ft), ami egészen elképesztő kompozíció - csonttornyaival, akár egy vágóhíd makettje. De sokkal fontosabb, hogy rafinált fűszerezése magával ragad. Még akkor is, ha - magunk közt szólva - az a borjú inkább villámléptű center volt az öregfiúk válogatottjában.