Megint visszafelé megyünk az időben. Zuhog az eső, a Nemzeti Múzeumban látott Sajtófotó kiállítástól sújtva dúdolgatjuk: "az orrom eltörött a múzeum mögött". Hirdetés nincs a ház falán, a rádió homlokzatáról is eltűnt az arab számos reptéri óra, mégis ezen a környéken a legkönnyebb nosztalgikus húrokat pengetni, noha tudomásunk szerint egykori kedvencünk, a gitáros vátesz legfeljebb lóvá tesz. A kiállításon viszont annyi hazugságot láttunk (sic!), hogy a Háry borozót inkább kihagynánk. De sebaj, akad errefelé más bohémtanya is, és nem feltétlenül a Kossuth Klub!
A Magyar Építészek Szövetsége székházának pincéjében, az Ötpacsirta utca sarkán emlékeink szerint nemcsak a levest, az életet is nagykanállal merték. A tágas, ám rossz levegőjű vendéglátóhely azon legendák egyike volt, ahol a komfort elmaradása nemhogy hátrányt, inkább mitikus többletet eredményezett: minden bizonnyal az itt zajló társasági élet és az elfogyasztott alkoholmennyiség is közrejátszott benne, hogy az Építész pince konyháját áhítattal emlegették, ami persze csak speciális tudatállapotban volt értelmezhető. Magyaros, ám cseppet sem izgalmas fogásokat idézünk fel, elsősorban mennyiségi mutatókat, valamint a hanyag, de szívélyes vendéglátást.
Ahogyan ereszkedünk a mélybe, orrunkban érezzük a jellegzetes szagot, ami voltaképpen hungarikum, hiszen ilyet kizárólag magyarosnak mondott magyar éttermekben lehet tetten érni, sehol másutt a világon. Csakhogy mindez hitvány sztereotípia, alantas ösztön. A régi pincének nyomát sem leljük, viszont hetedhét országra szóló high-tech enteriőrbe szállhatunk alá. Az éppen egyszerűségében megkapó új külső láttán óhatatlanul felkiáltunk: Sokáig éljen a geometria! Természetesen kizárólag semleges illatokat (nem) érzünk, az viszont korántsem semleges, hogy a különteremben épp egy érettségi találkozó zajlik. Nemcsak tanárurazás, hidegtál, hanem élő zene is van, bár az különös, hogy a dizőz a Route 66 című dalt legalább háromszor elénekli egymás után.
A rendezvény lehet az oka, hogy a pince legénysége velünk kapcsolatban a váltott felszolgálást alkalmazza, tehát aki éppen ráér, az lesi óhajunk. Ám ez nem jelent slendriánságot, oda nem figyelést. Sőt a félbehajtott A4-es papírra nyomott étlap ellen sem lehet kifogásunk, hiszen ráírták: próba. A spárgakrémlevest (590 Ft) és a hagymalevest (650 Ft) megkóstolva valóban olyan érzésünk támad, hogy ez még nem az "előadás": az előbbit "porosnak", az utóbbit viszont hígnak mondanánk, de inkább szótlan bekanalazzuk, hogy aztán gyorsan elfelejtsük, és az aszalt szilva vidékére evezzünk.
A látvány lenyűgöző: a dióöntettel megáldott camembert-es-aszalt szilvás jérce csinos rizsdombocskájával (1490 Ft) ragyogó kompozíció, ami ráadásul "tekintettel" van, hiszen a kétszeres narancs-kivi-retek koncentrikus kör egyértelműen szemre hasonlít. Finom az öntet, a rizs is kielégítő, ám a jérce száraz, mint a sivatagi kóró, ízesítése pedig szósz nélkül értékelhetetlen. Sajnos az aszalt szilvával töltött sertésszűzzel (1790 Ft) sincs nagyobb szerencsénk, pedig ezt is megkomponálták, sőt baconbe göngyölték és krumplipürével tálalták. De most még az öntet miatt sem lelkesedhetünk. Rágós a hús, az íze sem megnyerő, tényleg csak a mélyén elrejtett szilva menti valamennyire. Milyen kár, hogy diákcsemegét nem árulnak.
