Szokatlan, hogy a Himalayához lefelé vezet a lépcső, de az sem hétköznapi, hogy mielőtt helyet foglalnánk, a konyhába is betekintést nyerünk, ami azért a frenetikus élménytől igen messze van. Ez áll az étterem berendezésére is: a szokásos kelet-ázsiai miliő, színes falak, istenes, elefántos, füstölős dekoráció. Legfeljebb a piros neon Coca-Cola felirat tűnik stílustörésnek, ám az meg olyan régimódi, hogy már műtárgynak hat a gyarmati időkből.
Az étlapon megannyi ismeretlen kifejezés, szerencsénkre bőséges magyarázattal, vagyis teljesen mindegy, hogy khasiko masut vagy currys bárányt mondunk. (És akkor még ott vannak a sorszámok is.) A levesek közül a tarkariko rast (vegyes zöldség; 600 Ft) és a dalko rast (lencse; 600 Ft) választjuk, mindkettő ehető, az előbbi Kínát, az utóbbi Indiát idézi, nem érezzük a keveredést, de azt sem, hogy felfedeztünk volna valamit. A malai koftát (sajtgolyók; 1800 Ft) és naram khasiko tarkart (bárányhús joghurtos pácban; 2800 Ft) is inkább a falánk jógi asztalán tudjuk elképzelni, mint egy serpa piknikkosarában, bár úgynevezett nepáli fűszerekkel ígérik. (Hogy mik lennének ezek, arra nem jöttünk rá.) Ettől persze még kifogástalan ez is, az is, csak hát nem ilyen utazásra fizettünk be. Viszont a momo palak (2600 Ft) valóban érdekes: főtt tésztából készült batyuba töltött fűszeres spenót. Kívül Kína, belül India, valószínűleg ez lenne a megtestesült Nepál, tény, hogy soha nem ettünk ehhez hasonlót. Az már más étlapra tartozik, hogy az összes közül ez a legunalmasabb: csupán gőze van, lángja alig-alig.
