Messzi földön híres a magyar vendégszeretet, így nem csoda, hogy autópályák helyett inkább az autós vendéglők terjedtek el. Van ebben persze egy nagy adag optimizmus is, hiszen három óra autózás után majdnem mindig az országhatárnál kötünk ki, de ismertünk mi olyan megszállott vándort is, aki ha meglátja a kés-villát ábrázoló KRESZ-táblát, azonnal a fékre lép, hogy aztán - kifogástalan személygépkocsijával - 13 és fél óra alatt teljesítse a Miskolc-Budapest távot, amiről régóta tudjuk: "Száznyolcvan kilométer, néha több."
Mondhatnánk, ahány autósvendéglő, annyiféle, de valójában kétféle típus terjedt el: a hobbitelkek szerszámosbódéira emlékeztető hullámpalatetős viskó, amit leginkább a környék nyerőgépfüggői és a tisztiorvosok látogatnak előszeretettel, illetve a magyaros jellegű, fehérre meszelt falú, nádtetős, muskátlis csárda. Bevalljuk őszintén, ez utóbbinak a közönségéről sejtelmünk sincs, mivel ilyen étteremben a felszolgálókon kívül még soha nem láttunk élő embert.
Úgy negyven kilométerre Budapesttől, az M7-es mentén álldigáló Mérföldkő lehet a klasszikus példa. Minden matyóhímzés a helyén, kár, hogy az autópályára nyíló csodás panorámát benzinkút takarja. Odabent nemcsak az agancsos dekorációnak, dilettáns zsánerképeknek és az anyagukba nyomott abroszoknak, de a levegőnek is súlya van. Idekint viszont egy ütött-kopott tábla, valamint fából készült asztalok és padok invitálják a kertészlesőket. A hely népszerűségét lemérhetjük: a bútorokat legalább annyi por lepi, mint Palik László csalódott arcát a Dakar-ralin, de miért is méricskélnénk, ha alig száz méterre traffipax üzemel.
Meglepetésünkre a klasszikus öltözékbe bújt (fehér ing, fekete mellény, a pecsétes nadrág zsebéből brifkó és pincérkulcs leskelődik kifelé) felszolgáló egyáltalán nem tűnik megviseltnek, sértődöttnek, inkább mosolygós, kiegyensúlyozott. Miért is ne lenne az? Tavasz van, hét ágra süt a nap, minden oly könnyed. Sőt, ha az ember órákon át támasztja a pultot, kimondottan jólesik egy kis dolog a szabadban. Persze csak módjával. Például fölösleges letörölni a port az asztalról, és minek terítő, ha a vendég úgyis összekoszolja? Ilyenkor a mosoly száz tettnél többet ér, a szerény választék pedig azonnal más megvilágításba kerül a következő párbeszéd nyomán:
- Egy gyümölcskrémlevest legyen szíves!
- Sajnos csak gyümölcslevessel szolgálhatok.
- Remek.
Mintha a terüljasztalkámban lennénk szereplők... A tejszínhabbal és almabefőttel ékesített meggyleves (390 Ft) oly gyorsan kerül elénk, hogy a második fogást még ki sem tudtuk választani. Friss és hűsítő, a sűrűségéből ítélve nem porszívóval főzték, kellemes meglepetés még a Tesco-hab ellenére is. Két kortyintás között választjuk ki a harcsapaprikást juhtúrós csuszával (2240 Ft) és a sajtkrémmel leöntött pulykaszeletet krokettel (1780), s ezeket - lássatok csodát! - még a levesnél is hamarabb kapjuk. A jól értesültek erre azt mondanák: "Nem csoda ez, hanem mikrohullámú sütő", csakhogy az ételeket teljesen frissnek érezzük. Igaz, hogy e káprázatot nemcsak a napernyő, az is jócskán beárnyékolja, hogy a tésztán juhtúrót alig látunk, a krokett garantáltan mirelitből készült, a sajtkrémnek pedig legfeljebb annyi köze a tejhez, hogy mindkettőben találunk j betűt.
