Annak viszont nagyon egyszerű magyarázata van, hogy most miért jövünk evvel. A belvárosban, egészen pontosan a Veres Pálné utcában jeges nosztalgiahullám csapott az arcunkba, amikor megláttuk, hogy az Irányi utca sarkán álló "legendás" Grinzingi borozó mintha mit sem változott volna. Már-már ott tartottunk, hogy komolyabban is szemügyre vesszük (no, nem a konyhája miatt, nem is volt neki), de mivel nem fogott a fék, inkább egy másik újabb "régi csibészre", a borozótól pár háznyira lévő Rézkakas étteremre esett a választásunk. Igaz, ide csak módjával jártunk annak idején, pedig emlékeink szerint régebben ez sem volt több, mint a szokásos, sörös-rántott húsos, II. osztályú egyenkantin.
Ha valaki efféle szellemidézésre vágyik, még véletlenül se tegye be a lábát, a Rézkakassal ugyanis nagyot fordult a világ. Elegáns, kifejezetten az "úri" közönségnek (és az idegenforgalmistáknak) fenntartott hellyé változott, ahol a bejáratnál három felszolgáló is vigyázzba vágja magát, egyébként minden jel (a bútorzat, az evőeszközök, a vászonszalvéta) arra utal, hogy gazdái azt a nagypolgári hangulatot próbálják reprodukálni, ami talán soha nem is létezett, vagy ha igen, akkor is nyom nélkül süllyedt el.
Az étlap két részből áll: az egyik a "tradicionális magyar", a másik a "konyhafőnök különlegességei". Levest innen választunk, a mentás zöldborsókrém (1200 Ft) annyira szépen cseng. Hát még, amikor megkapjuk - Zsolnay csészében. Ám azt csak sejteni lehet, hogy izgalmas kezdeményezéssel van dolgunk, mivel túlságosan melegen (túlmelegítve?) érkezik, így a vélhető ízhatás odalesz. A folytatásra már a magyar vonalon kerül sor, és nem bánjuk meg: a töltött káposzta házi tejföllel (3900 Ft) a legszebb otthoni emlékeket idézi fel, már tényleg csak egy karácsonyfa hiányzik, hogy könny szökjön a szemünkbe. A deszszert jól hangzik - meleg csilis csokoládékorong friss ananászraguval (1400 Ft) -, jól is néz ki, meg persze az íze is finom. Ennek ellenére meg nem tudnánk mondani, mi kellett volna, hogy valóban örömforrásként emlékezzünk rá.
