A híd túl messze van, pontosabban egy köpésre, de ebben a sztálingrádi kiszerelésben nem csábít átkelésre. A metró építői alighanem a mélyben járnak, hiszen egyet sem látunk belőlük. Végül a kisbetűs életet keresve keveredünk a sétálóutcába, ott valóban egymásba érnek a vendéglátóhelyek, meg az étlappal ácsingózó "felhajtók" - jobb sorsra érdemes fiatalemberek keserű mosollyal.
Már jócskán benne járunk a sűrűjében, amikor zöld tehénre leszünk figyelmesek. A pince lejáratánál legelteti a szemét, előtte kottaállványszerű fémszálakon étlap, mégis sokkal érdekesebb, hogy az ajtó mellett régi sparherd és egy csomó, falra aggatott fotó is feltűnősködik. Régiségboltnak tippelnénk, de bizony étterem. Sőt étterem volt régen is, csak épp teljesen más: Nautilusnak hívták, és olyan akart lenni, mint egy hajó. Mint egy sárga tengeralattjáró. Emlékeink szerint nagy felhajtás volt körülötte - legalább akkora, mint a fiatal tévésmaci farmernadrágján 1972-ben -, de mivel tengerünk régóta nincs, nem csoda, hogy Verne álma szép csendben elúszott.
Pontosabban átalakult. Az új imázs feltétlenül magyaros, ami ugyebár kézenfekvő egy olyan terepen, ahol az egy négyzetméterre eső matyó babák száma valószínűleg a legmagasabb a világon. Amikor belépünk, szinte már magunk előtt látjuk a hortobágyi kulisszát, meg a cigányprímást piros filcmellényben, de nemcsak ezt, ételszagot sem tapasztalunk. A berendezés valóban magyaros, de higgyék el - nekünk alig sikerült -, a dekoratőr hozzáértő szeretetről és jó ízlésről tett tanúbizonyságot, ami ebben a műfajban kivételes teljesítmény. Pedig minden a nádfödeles hangulatnak próbál megfelelni - beleértve a menyecskének maszkírozott felszolgálóhölgyeket -, mégis sikerül kerülni a túlzásokat. Zene is van, Sebestyén Márta, Kaláka, ilyesmi, s úgy véljük, még emelkedettebb hangulatban sem kerülhet elő a Hoppsz, te Zsiga!
Ennek ellenére továbbra is fenntartjuk, hogy a tulajdonos nem bízott semmit a véletlenre. Magyar és olasz étlap is rendelkezésünkre áll, de itt valahogy érdektelenné válik az utóbbi. Meleg birsalmalevessel kezdjük a szimatolást (1150 Ft), amit borsikával és vadhússal bolondítottak - nagyon helyesen. Eredeti, mégis egyértelműen magyar recepttel van dolgunk, így hát örömmel nyugtázzuk, hogy végre a levesfronton is megtapasztalhattunk valaminő áttörést. Sajtos-tejfölös lángossal (1550 Ft) folytatjuk, amiről - noha kemencés kiszerelésű - elsőre az jut az eszünkbe, hogy aranyáron mérik. Másodjára viszont az, hogy a rendkívül dekoratív, szörfdeszka formájú étekkel a magyar és olasz konyha közötti rokonságot kívánják reprezentálni, mivel alakjától eltekintve majdhogynem pizza. Annak viszont első osztályú, mint ahogy a hangulatos tálalás is: lángosunk húsvágó deszkán érkezik. A választék java természetesen a szürkemarha-mangalica-bárány háromszögből kerül elő, nehéz dönteni, de végül a somogyi pikáns szűz (3150 Ft) mellett tesszük le pásztorbotunkat. Könnyű testű sertés, hagymás pirított burgonyával. És valóban az. Csattanós válasz a mangalicával kapcsolatos aggályainkra (disznóból nem lesz franciasaláta), mert ugyan sűrű, "laktató" ételt kapunk zománcozott, piros fülestálban, mégsem kell aggódnunk, ettől még nem lesz nyugtalan az álmunk. Ráadásul a kecskeméti hírös puding (980 Ft) már-már álomszerű. Pálinkát ugyan nem adnak hozzá, de talán jobb is ez így, mert hiába desszert, hiába "cuki", aromája a napfényben érlelt harmatos barackot idézi.
