étel, hordó - VENDÉGLÕ A RÉGI HÍDHOZ

Ha lemegyünk a szegedi Tisza-partra, és arra számítunk, hogy a megtestesült romantika a folyóval tekereg, csúnya csalódás vár ránk. Hiába süt a nap, hiába fújdogál a két héttel ezelőttihez képest jóval enyhébb szél, a város bizonyos pontjain - többek között épp itt - hitvány építmények emlékeztetnek rá, hogy nem is olyan régen nem véletlenül nevezték Szegedet Pol Pot megye fővárosának.

Nem tudjuk, melyik Komócsin-fiókának jutott az eszébe, hogy a Belvárosi híd szomszédságába, az Oskola utcába nyolcemeletes társasházat álmodjon, de abban biztosak vagyunk, hogy ez a semleges terepen is borzalmasnak mondható épület keletkezésének idején - úgy 25 évvel ezelőtt - a kacsalábon forgó luxust testesítette meg. Nem csoda, hogy alsó szintjén exkluzív éttermet rendezett be a Csongrád Megyei Vendéglátóipari Vállalat vagy valami hasonló sótlan elnevezésű cég - legalábbis a ház oldalára szegezett nagyméretű, ámde nem működő Égő arany neonfeliratból erre következtethetünk. (Hogy kicsit összekuszáljuk a szálakat, meg kell jegyeznünk, hogy a városban jelenleg máshol működik az Égő arany nevű hely.) A kevésbé olvasható, de legalább aktuális Vendéglő a régi hídhoz (VARH) cégérről viszont Juhász "Zenebutik" Előd jut az eszünkbe, mivel ő mondott olyanokat, hogy a "nosztalgia nem ismer határokat". Nem mintha nem láttunk volna még kockaházban halászcsárdát (pár hete az Öreg halászt Újpesten), azonban Szegeden nem számítottunk ekkora ellentmondásra.

Nincsenek illúzióink, de ahogy belépünk, minden addigi rossz érzésünk elpárolog. Mintha egy teljesen más építményben járnánk. Ritkán látunk "népi vonalon" ilyen hangulatosan, igényesen és ízlésesen berendezett helyiségeket, így még jobban fáj, hogy zenei aláfestésnek a hetvenes évek poptrash válogatását (netán a Sláger rádiót) hallgathatjuk egy leheletnyivel hangosabban a kelleténél. De mit tehetünk, fiatalok a felszolgálók, úgy látszik, rájuk Suzy Quatro vagy a Santo California zenekar is erősebben hat, mint valami halk, diszkrét háttérzene.

A VARH-ban kevésből válogathatunk, ám szinte minden fogás ismeretlen ismerőst jelöl. A választék egyértelműen magyaros, de a fantázia a szokásosnál sokkal nagyobb szerepet kapott. Amilyen merész összeállításnak tűnik leírva a tárkonyos disznóraguleves juhtúrós burgonyagombóccal (450 Ft/csésze), annyira pompás a kóstoló után. Kár, hogy a gombócok mintha utólag kerültek volna a csészébe: nemcsak elkülönülnek a tényleg kifogástalan levestől, de hidegebbek is. Viszont a halpaprikás túrós csuszával, ahogy szépapám készítette (1700 Ft) után szívesen megkérdeznénk a szakács ősét: "Hogy is volt ez annak idején?" A harcsát sikerült annyira megbolondítani valamilyen trükkös módszerrel, hogy az íze és az állaga teljesen eltér az átlagostól, pedig az sem rossz, ha rendesen megcsinálják. Ez viszont egyenesen fantasztikus, párját ritkító, költeménybe kívánkozó. Kár, hogy a csusza - mint a levesnél a gombóc - szeparálódott, tésztája sem túl meggyőző, bár hőmérsékletére nem lehet panaszunk. De ez legyen életünk legrosszabb élménye! Különben is, a szilvás lepény (400 Ft) szinte omlik a szájban, a lekvár házi jellegéhez sem férhet kétség. Desszertünket csupán azért nem lehet a Mindenkori Magyar Nagymama vasárnapi bravúrjának mondani, mert ő egészen biztosan nem tett volna mellé kivikarikát...