rés a présen - Az írók felelősségéről - Tasnádi István drámaíró

  • .
  • 2009. november 19.

Trafik

rés a présen: Az idén nyolcadik alkalommal lesz Kortárs Drámafesztivál, november 20. és 28.
között. Több minőségedben is jelen leszel.

Tasnádi István: Úgy tudom, íróként és rendezőként leszek ott, esetleg még hozzászólok a konferencián, és lehetek irodalmi egzotikum az iskolaprogramban mint élő szerző.

rap: Miért fontos ez a szemle, hogyan válogatnak, és mit mérnek itt?

TI: Egy budapesti előadásnak egy budapesti fesztiválon nyilván nem elsősorban a helyi, hanem a nemzetközi szakmai közönséggel való találkozás jelenti a kihívást. Például szeptemberben már bemutattuk a Fédra fitnesz című darabomat a nyitrai fesztiválon, de most először az eredeti helyszínen tudják megnézni a külföldi érdeklődők, és ez nagy lehetőség, hisz erre a közegre találtuk ki, itt működik a legjobban.

rap: Kik a legfontosabb kortárs drámaírók számodra? Milyen helyzetben vagyunk drámában a nagyvilághoz képest?

TI: Nincs olyan markáns, homogén karaktere a magyar kortárs drámának, mint mondjuk a németnek, az orosznak vagy az írnek. Nálunk egymás mellett alkotó szerzők vannak, akiknek szinte kimutathatatlan a hatásuk egymásra. Egészen más nyelvet használ Háy János, mint mondjuk Forgách András vagy Térey János. Hozzám legközelebb Térey Nibelung-lakóparkja áll, ez a fajta archaizáló posztmodern stíljáték, ami talán a Fédra is.

rap: Két éve van a fesztiválon úgynevezett iskolaprogram is, miféle kezdeményezés ez?

TI: Az iskolák választanak maguknak egy-egy írót, felkészülnek egy drámájából, aztán az író kimegy az iskolába, és beszélgetnek a darabról, a színházról, a szakmáról, és hogy egyáltalán mire jó ez az egész. A Krétakörben jó néhányszor voltunk kinn iskolákban, de ott általában vagy drámatagozatos, vagy egy színházrajongó pedagógus által felkészített elitcsapattal találkoztunk, itt viszont mindkétszer olyan osztályban voltam, akiknek csak halvány elképzelésük volt a színházról. Már azon is elképedtek, hogy az író bácsi nem derékig érő ősz szakállal és járókerettel érkezett a beszélgetésre. Számomra sokkoló élmény volt, hogy a színház mennyire nem része egy átlag mai fiatal életének. Sehol nem vagyunk a nethez, a filmhez vagy egy jó koncerthez képest. Ha nem leszünk elég érdekesek, pontosak és provokatívak, a színház néhány évtizeden belül vegetáló skanzenintézmény lesz. Ez a kortárs színházcsinálók, így az írók felelőssége is.

rap: Az anyja, de mennyire így van ez, ha meg nem sértelek! Mi a következő színházi projekted?

TI: Pár hét múlva - részben a Fédra alkotóival, részben az Örkény Színház színészeivel - mutatjuk be új darabomat, a Kupidót. A történet egy szvingerklubban játszódik (és egy tavaly májusi Magyar Narancs-cikk ihlette). Ezúttal sem színházban játsszuk az előadást, hanem - a jelenlegi állás szerint - az Iparművészeti Múzeum egyik működő terében, Medici-korabeli falikárpitok között. Ezúttal sem lesz színházi világítás és egyéb teátrális hókuszpókusz. Csak a színész lesz és a szöveg. És a "talált tér".

Figyelmébe ajánljuk

Mi nem akartuk!

A szerző első regénye a II. világháború front­élményeinek és háborús, illetve ostromnaplóinak inverzét mutatja meg: a hátországról, egészen konkrétan egy Németváros nevű, a Körös folyó közelében fekvő kisváros háború alatti életéről beszél.

Mit csinálsz? Vendéglátózom

Kívülről sok szakma tűnik romantikusnak. Vagy legalábbis jó megoldásnak. Egy érzékeny fotográfus meg tudja mutatni egy-egy szakma árnyékos oldalát, és ezen belül azt is, milyen azt nőként megélni. Agostini, az érzékeny, pontos és mély empátiával alkotó fiatal fotóművész az édesanyjáról készített sorozatot, aki a családi éttermükben dolgozik évtizedek óta.

Baljós fellegek

A múlt pénteki Trump–Putyin csúcs után kicsit fellélegeztek azok, akik a szabad, független, európai, és területi épségét visszanyerő Ukrajnának szorítanak.

A bűvös hármas

Az elmúlt évtizedekben három komoly lakáshitelválság sújtotta Magyarországot. Az első 1990-ben ütött be, amikor tarthatatlanná váltak a 80-as években mesterségesen alacsonyan, 3 százalékon tartott kamatok. A 2000-es évek elejének támogatott lakáshiteleit a 2004 utáni költségvetések sínylették meg, majd 2008 után százezrek egzisztenciáját tették tönkre a devizahitelek. Most megint a 3 százalékos fix kamatnál tartunk. Ebből sem sül ki semmi jó, és a lakhatási válság is velünk marad.