tévésmaci - A koca el van fekve

Amikor Sztupa és Troché a felhőt szerelték, nagyon sok volt a tennivaló, Trochénak fel kellett mennie Pestre alkatrészért, a fél négyes vonattal indult, és másnap az ötössel érkezett. Sztupa úgynevezett tetőlétrát eszkábált, ötfokosat, a végén egy derékszögű szembefokkal, amivel megakasztotta nyeregtetőn, s miután megvolt vele, felkereste Csiccse-Zsebőt, a kocsist, s kért tőle egy jó erős kötelet.

Az órájára (Ruhla, naptáros) nézett, negyed hat, Troché már a patikánál járhat, a vonat pontos volt, hallotta, amikor fütyült a bejárati jelzőnek. S valóban, Troché a patika felől közeledett a Napsugár kisvendéglő felé, szakadt róla verejték, mert két teli kuffert cipelt a felhőalkatrészekkel. Pantallót és fehér inget viselt, a nyakkendőjét meglazította a nagy melegben. Mire a vasbolthoz ért, Sztupa már beakasztotta a tetőlétrát a Tanácsháza egyik kúpcserepébe, s felegyenesedve a kötél végét jó szorosan a felhő közelebbi csücskére csomózta, aztán visszamászott a tetőablakon, s leérve az udvarba, az öreg diófához - úgy hívták Zsiga bácsi - erősítette a kötél másik végét. Megrángatta, meghúzogatta, úgy feszült az, akár egy erős húr. Mindeközben a tanácselnök az udvarban gyerekeket oktatott a katekizmusra, random módon tette fel a Heidelbergi káté kérdéseit, s azok kórusban és ütemesen elnyújtva válaszoltak. Troché már az iskolától kiabált, lévén mindkét keze foglalt, s integetni nem tudott. A harangozó a templomtoronyból nézte, hogy zajlik lenn élet, mi meg kinyitottuk a tévét.

Szombaton (10-én) arról szerezhetünk végre cáfolhatatlan bizonyítékot, hogy a király él! Ha meggondolom, még mindig jobb, mintha meztelen lenne, bár a Börtönrock (1957; Duna tévé; 19.00) idején még egész helyes fiú volt - de gustibus. Maradván a csatornán, este tizenegykor is lesz valami, egy Martin H című spanyol-argentin film, bár engem ugyan tökéletesen hidegen hagy a madridi művészvilág nehéz élete, és nyilván igazam is van.

Vasárnap végre eljő a nagy nap, és lehull a lepel, a tv2 23.30-kor leadja Sergio Leone Volt egyszer egy vadnyugat című műbalhéját, a filmtörténet egyik leggyalázatosabban túlértékelt fércművét. Én persze az m2-n nézem már kilenctől a Charleston című 1977-es olasz filmet, melyben Bud Spencer keveredik jelentősebb disznóságokba.

Kedden ellenben filmesztétika-előadásokat tartunk alsó tagozatos középiskolásoknak, az egyikben a diktatúra bosszújának rémségeit és szépségeit tárja fel Jancsó Miklós valamikor a hatvanas évek közepén; a Szegénylegényeket a Filmmúzeum adja este kilenckor, s alighogy vége lesz, máris belefognak (22.35-kor) A burzsoázia diszkrét bája című nagyképűsködésbe, rendezte Luis Bu–uel. A jó kedélyű szélhámos alkotása - döbbenet! - nem az egyetemes filmkészítésre volt a legkártékonyabb hatással, hanem az újságírásra. Minek nem láttuk már címbe foglalva a diszkrét báját? Az anyámkínja diszkrét bája, az milyen?

Szerdán még megnézünk egy elég idióta című, ám 1954-es és ff franszia filmet délután (16.20-kor) a Dunán, azt' hagyhatnánk is az egészet. A Párizsi szívdobbanás egy - bátran kimondhatjuk - infernális mozidarab, melyben Edith Piláf és Juliette Gréco szédíti szirénénekével Gary Coopert és Gregory Peckoryt, hol másutt, mint a Moulin Rouge-ban, és feltehetőleg a Grand Boulevard is fényárban áll, szerencsére a kis Polette-et felcsípte már Horváth és Bilicsi Tivadarok valamelyike. De ez mind nem elég, mert a nevezettek többsége (- Tivadarok) valami pezsgőnek látszó robbanószert is kerget, ami mégiscsak otrombaság.

Csütörtökön viszont egy igazi francia kalandfilmhez is szerencsénk lehet a Dunán, lévén este fél kilenckor jönnek teljes létszámban A korzikai testvérek, szám szerint 1961-ből (nyilván Dumas a Dunán c. sorozatban), e műben fellép régi kedvencem, Gérard Barray, természetesen Giovanni Sagona szerepében.

Nos, kedves feleim, ma este csinos fiatalok pezsgőznek egy dunai sétahajón, ami leír egy kört a Lánchíd alatt, mások pedig integetnek nekik a sikló fölötti teraszról. Mi tévézünk. Ez alighanem gáz.